A királylányt mostohaanyja a város szélére száműzte – tökéletes választás tehát az előadás helyszíne, a Várszínpad. A talált tér izgalmas többletjelentést kap, és valamiféle realitást is ad az előadásnak: várságával méltóságot, hatalmat és erőt sugároz, ugyanakkor van a vastag téglafalakban és az ablakokban valami börtönszerű. Kemény csupaszságot ígér az előadás. Ez az ígéret beváltatlan marad, felszínre jut azonban Euripidész tragédiájának egy olyan mélyrétege, amely bizonyára sok néző számára rejtve maradt eleddig. Sorin Militaru Elektra-rendezésében a túlfokozott groteszk szándék a visszájára fordul: nem sírásba hajlóan nevettet, hanem közönségesen megröhögtet, és olyannyira jelen van, hogy helyenként azt érzi az ember, darabtemetést lát.

Különösen köszönhető ez a Szabó Jenő alakította Földműves figurájának, aki az előadás két lábon járó V-effektje a középkorúságára el nem sajátított borotválkozási technikájával, fehér zoknijával, narancsokkal teli nejlonszatyrával, összes mimikájával és mozdulataival. No és amikor le-derűsparasztozzák... De az sem túl szerencsés a nézői rekeszizmok számára, hogy az Oresztészt játszó Gábos Albinnak kopaszodására utaló megjegyzést tesznek, vagy az élelmedett kort őszre fújt hajjal szájbarágásig nyilvánvalóvá tevő vak Aggastyánnak (Molnos András Csaba) azt mondják: Megvittem a hírt a vaknak, de ő látni akar, látni. Az is meglehetősen vicces, ahogyan a játékbabák sírásra képesek, sőt a babafej test nélkül is tud oázni (mire képes a mai technika).

A rendező többszörös és fölösleges erősítéssel kíméletlenül tárja elénk mindazt, ami eszébe jutott a darabbal kapcsolatban. Az Udvarhely Táncegyüttes tagjaiból álló kar kizárólag redundáns információt közöl. Első koreográfiájuk után érdektelenné válik a többi azonos tartalmú mozgássor, amit a bármilyen előadásban alkalmazható, illusztratív értékkel nem bíró, stílustalan elektronikus zenére adnak elő. Pedig mindössze egyetlen, jól felismerhető történetmozgató motívumról van szó: a megölt apjának emlékétől megszabadulni nem tudó Elektra (Jakab Orsolya koncentrált és fegyelmezett alakításában), aki annak ellenére, hogy bőven gyerekkorú volt még, amikor a papát elvesztette, sőt talán emlékei sincsenek róla, ezt a kvázi-emléket nemhogy nem feledi, hanem mély szerelmet táplál iránta. Dörömbölhet a kapuján bárki, szülhet ő bárkinek gyereket, ő csak Agamemnonnal (Lőrincz Sándor) jutna el a kielégülésig, aki azért biztos, ami biztos, szellem alakjában fel-feltűnik a színen.

Vannak azonban dolgok, amikre nem kapunk választ Mi tartja össze Oresztészt és Elektrát? Ki is Püladész (Benedek Botond-Farkas): Oresztész harcostársa, barátja, netán szerelme? Mi történik vele a csata után, mire gondol, ha egyáltalán gondol valamire, magányos üldögélése közben? Mások pedig következetlennek tűnnek. Ha az isteneket is megrázza az áramütött Agamemnon, a kislánynak, aki megtalálta, és elsőként ér a holttestet, miért nincs semmi baja?

Az előadás színvilága markáns, aszszociációkat keltő. Klütaimnésztra (P. Finczinski Andrea) nimfomániáját hangsúlyozandó vörös alsóneműben, majd néhány év elteltével vörös kosztümben jelenik meg. Nimfomániája eközben szelídült, idegállapota viszont sokat romlott. Agamemnon, a bűntelen áldozat fehér (alsónadrágilag és testfestésileg), a hátrahajtott derékkal közlekedő műtősmanó-istenek kórházizöldek, Elektra világos fűzöld ruhájával talán kapcsolatban áll velük (de akkor miért a kék bugyi?), a kar fekete, vezetőjük fekete bohóc (Mezei Gabriella), aki aztán végül jól megszerzi Klütaimnésztrától a piros kalapot és a magas sarkú cipőt (női féltékenységből vajon?).

A színészek pontosan kivitelezik a rendező előadás-partitúráját, ami technikailag megvalósítható, azt meg is valósítják. A szöveg érthetőségével és artikulálásával akadnak gondok, de ehhez hozzájárul a szabad tér és az is, hogy a beszédet a tánc zaja elnyomja.

Ki állítja, hogy ógörög tragédiát kizárólag komolyan recitálva lehet mondani, miközben a közönség a tiszteletteli meghatottságtól mozdulatlanul és pisszenés nélkül ül? Lehet belőle például freudi hatásoktól nem mentes, gyakran nevetésre fakasztó revüt készíteni, amelynek legnagyobb tanulsága az, hogy nem szerencsés megromlott házasságban férjnek és feleségnek egyszerre a fürdőszobában tartózkodni, mert azt esetleg egyik fél sem éli túl.