Tudom, hogy Magyarországon a „román színház” kifejezést vagy áhítatos tisztelettel, vagy szitokszóként emlegetik. Sokszor találkoztam ezzel, de főleg azt tapasztaltam, hogy teljes értetlenséggel fogadják a mi színházi megközelítésünket.

Számomra a színházban a drámai szöveg mindig csak kiindulási pontot jelent. Nem érdekel semmi , ami klasszikus,mert nem tudom, hogyan éltek az emberek a művek születésekor, mit ettek, mit ittak, a nők milyen fehérneműt hordtak. Szeretem például Csehovot, de egyáltalán nem érzek iránta semmiféle tiszteletet. Sokkal fontosabb számomra az a kép, ami megjelenik előttem, aztán a díszlet, a zene, a mozgás és a színészek személyes tapasztalata, amit magukkal hoznak. Egy kicsit sem számítok arra, hogy az Elektrát a székelyudvarhelyi nézők mint ismert sztorit hozzák magukkal a színházba – és egyáltalán nem is érdekel, mit tudnak a görög mitológiáról. Én az én Elektrámat mesélem el nekik.
Ez az Elektra arról szól, hogy mindazt, ami velünk életünk során történik, azt nem mi, hanem a gyerekkorunk javarészt eltemetett emlékei vezérlik. Ezért látjuk az én Elektrámat kislányként, amint imádott apjának halálát végignézi, és attól fogva soha többé nem szabadul tőle. Még akkor sem, amikor már beteljesítette a bosszút.

Brailában, gyerekoromban, lehettem úgy nyolcéves, élt a szomszédban egy lány, talán tizennyolc éves volt és folyton egy játékbabával sétált az utcán, és én úgy tudtam, hogy az tényleg az ő gyereke. Kérdeztem is anyámat, hogy lehet, hogy nem volt terhes és mégis van gyereke – anyám azzal ütötte el a dolgot, hogy ehhez én még kicsi vagyok. Jakab
Orsolya egy ugyanolyan játékbabával sétál a színpadon, mint akkor, az a lány.

Elektrát én skizofrén személyiségnek látom. Teljesen külön működik bennea realitás, a környező élet, amelyről a legelkeserítőbb véleményem az, hogy végtelenül, nevetségesen kisszerű, és a mánia, hogy meg kell bosszulnia az apja halálát. Ez klasszikus monománia, valójában Oresztésszel sem tudja megosztani igazán.

A magyar színház, benyomásaim szerint, valami régi dolog konzerválására törekszik, és ez nekem egyáltalán nem tetszik. Miközben nagyszerűek a magyar színészek és bármire alkalmasak lennének, tudniillik a nagyszerű színész szerintem mindenben nagyszerű – még abban is, ahogy iszik és beszélget a büfében. Amikor Szolnokon Örkény Macskajátékát rendeztem, halálosan és egy életre beleszerettem például Almási Éva színészetébe.

Tragédiája és komédiája a mi kétnyelvű színjátszásunknak, hogy nem értem a magyar szöveget, és ezért nem tudom ellenőrizni, hogy érthető-e a magyar néző számára. Többször is szembesítettek azzal a ténnyel, hogy a klasszikus szövegek: a görögök, Shakespeare, sokkal emelkedettebb, irodalmibb magyarsággal szólnak, mint az általam használt román szöveg. De őszintén szólva, úgy gondolom, hogy nem az én dolgom ezzel foglalkozni. Azért van ott a dramaturg, a színészek... És nyilván ennek köszönhető az a nagyon érdekes élményünk, hogy amikor ezt az előadást elvittük Targovistébe egy fesztiválra, a tisztán román nyelvű közönség tökéletesen értette a történetet és sokkal nyitottabb szívvel fogadta, mint amihez szokva voltunk. Az életünk, ahogy én látom, mostanra teljesen elvesztette minden formátumát: pitiáner, nevetséges a létezésünk. Boldogság csak azoknak adatik, akiket Euripidész isteneknek, de a román szöveg inkább „fentlévőknek” nevez. Minél többet tudsz meg tehát a világról, annál kevesebb az esélyed a boldogságra. Ahogy egy román mondás mondja ”Sose vitatkozz a butával, mert annak tele a feje ürességgel és ezért biztos hogy ő győzedelmeskedik”.