– Vakot játszani nagyon kétélű, ugyanis könnyen rossz irányba lehet átcsúszni, te azonban nagyon pontosan érzékelted a határt. Mi volt a fogódzó?

– Nem tudom, mennyire tudtam tartani az irányt, szerintem a rendező sokat segített. Ugyanúgy említhetném a kollégáimat is, de talán leginkább Frédit (Barabás Árpád), mert vele vannak érzelmesebb jeleneteim. Nagyon szép munkafolyamat volt, bár azt is mondhatnám: olyan sok munka nem is volt vele. Nem tartottunk hosszú szövegelemzéseket, hanem egyszerűen csináltuk. Szeretem Kiss Csaba darabjait, jó a szerkezetük, egyik mondat kapcsolódik a másikba, és nagyszerűen viszi tovább a történetet.

– Az teszi különlegessé az alakításodat, hogy nem külsőségekbe kapaszkodtál, nem illusztrálni próbáltad a fiú vakságát, hanem inkább belülről, lelkileg építetted fel a figurát. Ugyanakkor azért is nehéz egy ilyen szerepet megoldani, mert valójában hiányzik ennek az állapotnak a megtapasztalása, tehát kell legyen egyfajta alapod.

– Végeztünk különböző gyakorlatokat a rendezővel, bekötött szemmel; ezek azért segítettek. Egészen más világképet kap az ember, hiszen a vakságot valójában csak akkor tudjuk elképzelni, ha “kipróbáljuk”. A vakság, a sötétben élés egyfajta matematikai világ: két lépés balra, három előre.

– Tartottátok-e a kapcsolatot Kiss Csabával, vagy csupán a végeredményt látta?

– Ez a produkció tulajdonképpen a tavalyi gyergyószentmiklósi színházi kollokvium “eredménye”. Az ottani felolvasószínházi előadásunkra eljött Kiss Csaba is. Elmesélte, hogyan született a dráma a valós történetből. Aztán úgy döntöttünk, megcsináljuk a darabot, és Kiss Csaba a próbafolyamat vége fele jött el Gyergyóba. Maradt is a bemutatóig.

– Megtudtál valamit arról, hogyan érintette az előadás?

– Én úgy vettem ki a szavaiból, hogy tetszett. Nekem nagyon sokat jelentett az, hogy bemutató után átölelt, ebből úgy éreztem, rendben volt, amit csináltam. Egyébként beszélgettünk is az előadásról, azt mondta, hogy van néhány dolog, amelyen változtatna, de ezek csupán apróságok voltak, és ez megnyugtató.

– Úgy hallottam, hogy abba akarod hagyni a pályát. Miért?

– Jézusom, ennyire hamar elterjedt? Tulajdonképpen nem a pályát akarom abbahagyni, és nem is abbahagyni akarom, vagyis mindkét dolog egyszerre igaz és hamis. Nincs különösebben bajom ezzel a pályával, az én létezési formám, jellemem a probléma: szabadságérzet-hiányom van. Ez persze ellentmondásos, mert azt mondják, a színpad nagy szabadságot ad.

– Az intézményes kereteken belül létező színházzal, az egy társulathoz való tartozással van problémád?

– Nem, a saját életemmel, azt hiszem.

– Szabadúszó lennél inkább?

– Nem vagyok semmi ellen. Ha meghívnak valahova, aminek persze nem látom a valószínűségét, szívesen elmennék. Igazából szeretem ezt a pályát, ezért is gondolom, hogy ez egy ideiglenes elhatározásféle. Szeretnék utazni, több a világ, mint ami körülöttem van. És rájöttem, hogy nem tapasztaltam még eleget. A középiskolából rögtön a főiskolára kerültem, onnan színházhoz, ami izgalmas világ ugyan, de még sok minden más is létezik. Ezt a döntésemet jóval korábban hoztam meg, lehet, hogy akkor kapod meg a lehetőséget, amikor képes vagy elengedni magadtól. Ez az elhatározás hatalmas terhet vett le a vállamról, rájöttem, hogy létezik színházon kívül is élet, ez pedig felszabadulást jelentett számomra. Attól a perctől kezdve nem törekedtem, nem törtettem, nem akartam mindenáron jó lenni. Rájöttem, hogy kialakulnak a dolgok, nem kell erőszakolni. A színháznak kellemes dolognak kell lennie, de sajnos sokszor találkoztam erőszakos próbafolyamattal, az emberek akaratosak, holott ilyesminek nem kéne helye legyen. Lehet másként is színházat csinálni. Például így. Ez a munkafolyamat nagyon szép volt, jól éreztem magam benne.