Kisvárdai Lapok

2007. június 26.

Isten veled, Tizedes úr!

Zalán Tibor: Katonák, katonák – Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház

A család – élén a közmegbecsülésnek örvendõ családfõvel – békésen éli megszokott hétköznapjait, amíg be nem robban kicsi, zárt világába, egyenesen a háborúból, a torzult személyiségû agresszor, hogy mindenen átgázolva saját képére formálja az életet. Ez a mondat akár a Tótékról is szólhatna – ám ugyanez a kiinduló helyzete Zalán Tibor ’90-es években írt darabjának is. Míg az Örkény-mûben átlátható az önkény mûködése, és a történet végén még egyszer szerephez jut az a bizonyos margóvágó, addig a Katonák, katonákban a testi-lelki terrornak nincs miértje és nincs gátja: a Tizedes dolgavégezetten távozhat. Az arra kiszemeltek lemészárolva, az élõk megfélemlítve és megalázva. Cinikus moral insanity, aki még okoskodni sem átall? Skizofrén, közveszélyes õrült, aki két gyilkosság között az õ nagy lelkérõl szépeleg? A kínzás és gyilkolás hidegvérû, aberrált élvezkedõje, aki rálelt a számára legszórakoztatóbb idõtöltésre (mint a késõbbi film, Haneke Furcsa játszmájának békeidõben élõ elitegyetemista szereplõi)? S vele szemben a túlélési kísérletek – a mit milyen áron, és a lehetséges-e egyáltalán kimondatlan kérdései.

A darab Pinczés István rendezte székelyudvarhelyi õsbemutatójának legmeghatározóbb eleme a térkialakítás. Amikor a közönség belép, a széksorok elõtti sávban vacsorához terítenek – a vendégek számánál jóval több tányér kerül az asztalra. Mi nézõk is mintha hivatalosak lennénk az összejövetelre (az elsõ sorra rátolják az asztalt). Tõlünk karnyújtásnyira történnek tehát a borzalmak. A helyzet azonban elsõsorban színházi értelemben rejt veszélyeket: a szereplõk némelyik gesztusa alapján valóban jelen vagyunk, míg más megnyilvánulásaik szerint csak egymás között vannak. Azután megszólítanak minket. Tipikus mintha-szituáció, hiszen ha válaszolnánk, kezelhetetlen színpadi helyzet állna elõ. Késõbb a katolikus templom karzatára invitálnak bennünket; széksoraink ugyanakkor az oltár helyét foglalják el, de hiába a térhasználat felborításával járó igyekezet, a nézõk közvetlen bevonásának szándéka feledésbe merül a katonák felügyelte ki-beközlekedésünk és leültetésünk befejeztével. Amikor pedig újra a család otthonában vagyunk, már nem is számolnak velünk, az asztal messzebbre került, a terítékek száma megfogyatkozott. A nyíltszíni sokkolás legfõbb eszközének szánt megoldás végleg kihátrált az elõadásból.

Elolvasva a darabot egyértelmûnek tûnik, hogy a mûben ábrázolt modellhelyzet önmagában is képes éppen elég sokkolóan hatni. A mû remek szituációkból álló és néhány kiváló szerepet kínáló izgalmas elõadás-alapanyag, amelynek azonban elõnyére vált volna, ha egy szigorú dramaturg beavatkozása nyomán szikárabbá, tömörebbé válik.

A darab erõteljes hatása elsõsorban a Tizedest alakító színészen múlik. Neki – és két közlegényének – kell a rettegés légkörét úgy megteremtenie, hogy mi, nézõk átéljük a félelembõl, zsarolásból és fenyegetésbõl fakadó szorongattatást. Dunkler Róbert Tizedese azonban nem mutat valódi erõt, sem démonit, sem hétköznapit, s nem ad súlyt az erõltetett mosolyú negédeskedõ és a teljhatalmat gyakorló agresszor közötti oda-visszaváltásoknak; a közlegények pedig sokszor mintha a színen sem lennének. A szereposztás másik pillére a túlélõ áldozat, Ács Mihály, aki Gyõrffy András alakításában a dráma leggazdagabb karakterévé válik; jószerivel minden, ami ebbõl az abszurdan reális játszmasorozatból átélhetõ, az õ játékának köszönhetõ. (A társulat eddig nem említett tagjai kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtanak, és több emlékezetes pillanatot teremtenek; õk azonban mindannyian jóval kevesebb lehetõséget kaptak az írótól.)

A székelyudvarhelyi elõadásnak – minden ellentmondásosságán felülemelkedõ – erénye, hogy Pinczés István rendezõ ismét útjára indított egy új magyar drámát. A mû színpadi életesélyei vitathatatlanul jók. Feltétlenül érdemes szurkolni neki.

Dömötör Adrienne