Kisvárdai Lapok

2007. június 30.

Elszalasztott lehetõségek

Blaskó-találkozó Kisvárdán

Mikor elvállalta a zsûrizést Blaskó Péter, a budapesti Nemzeti Színház színésze, még nem tudta, hogy lányát is meghívják Kisvárdára. Blaskó Borbála a Közép-Európa Táncszínház tagja, koreográfus és több iskola tanára, egyhetes mozgáskurzust tart az egyetemistáknak.

– El tudja képzelni, hogy olyan koreográfiát készítsen, amelyben édesapja is szerepel?

Blaskó Borbála: – Még nem gondoltam erre, de tartanék is ettõl. Mégiscsak az édesapámról van szó.

Blaskó Péter: – Egy ilyen munka minimális tánckészséget feltételez.

– És milyen tánckészsége van az édesapjának?

B. B.: – Gyúrni kéne még rajta.

B. P.: – Krámer Gyuri rendezett egy koreografikus elõadást, a Legenda a lórólt, amelyben egy idõs lovat játszottam. Az volt benne a felszabadító, hogy engem nem koreografált, talán ettõl lett egy életképes, jó ló-figura.

– Mit tapasztal a kurzuson, milyen a fiatal színészek képzettsége?

B. B.: – Akik járnak az órákra, azok között van néhány remek képességû diák. Persze jobb lenne, ha kicsit szorgalmasabbak lennének. A táncmûvész alázatos, mert ez a kenyere, a színész meg habzsolja az életet. Szerintem valahogy variálni kellene „az egyszer élünket” a „munkával”.

– Ezzel azt mondja: sokat buliznak a színészek, és másnap nincs energiájuk mozgás workshopra menni?

B. B.: – Élni kell, de abba beletartozik a munka is. A workshopokat azért szervezték, mert a színházak kérték. Szerdán egy ember volt az órámon, ezt kicsit furcsállom, hiszen mi tálcán kínáljuk a lehetõséget. De ezt nemcsak itt tapasztalom. A színmûvészek általában belemennek valamibe, elkezdik élvezni, és a felfokozott lelkesedés hirtelen teljesen elveszik.

– Mit lehet megtanítani egy hét alatt?

B. B.: – Azt akartam, hogy egy metódusba lássanak bele, amely segít megosztani a színpadi figyelmet, például ha mozogniuk kell, beszélniük és közben ritmust dobolni. Emellett nyújtunk, kondícióban tartjuk magunkat.

– Péter, van ideje határon túli elõadásokat nézni, akár budapesti vendégjátékon, akár a helyszínre utazva?

B. P.: – Kevés az idõm, ezért örülök, hogy felkértek a zsûrizésre, mert itt kötelezõ végignéznem az összes elõadást. Sok izgalmas dolgot láttam színészi alakításban, rendezésben, darabválasztásban.

– A sepsiszentgyörgyi Lear király nem szerepel a fesztiválon. Feltételezem, hogy látta, hiszen Bocsárdi László duplarendezésében ön volt a budapesti Lear.

B. P.: – Természetesen. Nem volt idõm elutazni Erdélybe, a budapesti vendégszereplést láttam. Akkor már jó párszor lejátszottam a Learünket.

– És milyen nézõ volt?

B. P.: – Nem tudtam igazán nézõvé válni. Mondtam a szöveget magamban, meg azt gondoltam: ez most nem olyan, mint a miénk, miért?!

– Bocsárdi egy korábbi interjúban azt mondta: a magyar színészek a próbák alatt túl sokat beszélnek.

B. P.: – A jót és rosszat együtt mondom: professzionálisabb a színházi struktúra a Nemzetiben vagy általában Budapesten. Szakmailag másfajta értékei vannak a pesti színészlétnek és a szentgyörgyi közösségi munkának. Az erdélyi színház irányíthatóbb, mint a miénk. Itt több függ tõlem, hogy betársulok-e a rendezõ ajánlatába. Ott az az egyetlen lehetõség. Azt hiszem, Bocsárdinak nem az a baja, hogy a budapesti színész túl sokat beszél, hanem, hogy kérdez. Mikor meg akarom tudni, hogy miért csináljam ezt, a válasz úgy hangzik: „csak csináld!”

– Ön kérdezõs színész?

B. P.: – A Learnél iszonyatosan nehéz helyzetben voltam. Együtt kezdte el próbálni a két társulat a Shakespeare-darabot. Aztán a sepsiszentgyörgyiek hazamentek, és ott fejezte be Laci a próbát. Két hónap után újrakezdtük a munkát Pesten. Rájöttem, hogy hiába akarom megvalósítani az addig felgyülemlett gondolatmenéseimet, nem megy. Õ ugyanis megteremtette a koordinátarendszert Sepsiszentgyörgyön, és – szeretettel, türelemmel, empátiával – ennek megfelelõen instruált. Hozzátörtem ehhez az elképzeléshez, de most már tíz-tizenöt elõadás után úgy érzem, sikerült személyesebbé tennem Leart.

Szemere Katalin