"Semmi, semmi nem jó, úgy, ahogy van..."

Sárközi György

Három kicsi embert játszik három nagy színész: Bíró József, Bogdán Zsolt és Panek Kati. A barátságról és szerelemről szóló tel-avivi legendácska egyetlen utcai lámpa körül, pár magas házat jelző, kissé barátságtalan térelem s valami központi fekvő és ücsörgő alkalmatosság társaságában játszódik. Balra három bárszék, jobbra fényes hullámlemezből készült kerítés, fölötte fancsali hold, itt-ott művirágok. A magasban szűk erkély nyögdécselésre és dominózásra, s ablak az egyik agglegénylakásra. Elöl igazi pianínónál igazi zongorista: Incze G. Katalin.

A két egymással teázó negyven körüli férfiú egyikét, Jákobi Itámárt Bogdán Zsolt hozza elénk kanárisárga bohócnadrágban, nadrágtartóval, domború pocakkal. Ő a kezdeményezőbb, a bátrabb, a másikal kiszúrós, az "én hadd legyek boldog" jelszót hirdető. A másikat, az örök lúzert csíkos nadrágban, szűk sárga mellényben, szemüvegben - s most kopaszon! - Bíró József játssza. Közéjük vetődik, s jelentős problémát okoz a dús lelkű és nagyseggű Ruth, ki tulajdonképpen zongorista is lehetne, ezt hirdeti legalábbis. Panek Kati fakó meggyszín selyemben, rózsaszín legyezővel, bodros vörös hajjal, megnövesztett csípőkkel és keblekkel megy a férfinem és önmaga idegeire. Csacsogása és búgása elegendő ahhoz, hogy a megszédült Jákobi Itámár hús és művészet, anyag és szellem édes kettősségét élvezze benne. Egy ideig. Az egyedül hagyott Lájdentál pedig magához egy bőröndöt szorítva kóvályog a városban, hogy mutassa, nem céltalan ő, csak útban van. Magának, elsősorban. Odacsapódik hozzájuk, elkergetik, visszamegy, de nem megy ez, sem egyedül, sem együtt, sem hárman, sem kettesben. Épp úgy, ahogy a mi Sárközi Györgyünk írta vagy hetven évvel ezelőtt.

Az író, az 1943-as születési Hanoch Levin hét évvel ezelőtt halt meg, de addigra már - politikai szatírák, vígjátékok és mitologikus darabjai révén - nagy hírre tett szert. Ezt az 1972-es, tehát lényegében korai darabját is megrendezte, mint még másik harminchármat. Elie Malka, a rendező, Bernard Michel díszlet- és jelmeztervező segítségével - talán biztonság okáért - mind látványban, mind játékstílusban erősen stilizálta a művet, fölerősítve annak amúgy is meglévő, jelentős clown-poézisét. Weöres Az éjszaka csodái című verséből is ismerősek ezek a kóborló, elrajzolt féltündérek. Levin darabja azonban legjobb pillanataiban García Lorca szomorú vígjátékait idézi. Kevésbé jó pillanataiban arra gondol az ember, mehetne ez a játék egy részben is, akkor nem ismétlődnének erőtlenebb motívumok. Ha a fordító, Borgula András látta el a dramaturgi feladatokat, tőle talán megtudhatnánk, vajon mi lett a bejelzett csecsemővel. A játék számottevő nyelvi leleménnyel rendelkezik. Panek Kati istennel társalgó jelenetei, Bíró József szorongó kisemberének panaszáriái és bájos, egyszemélyes "hohmec" dialógusai könnyekig röhögtetik a közönséget.

Alexander Kagan írt zenét a bemutatóhoz. Ma ez a zene nem tűnik az előadás leválaszthatatlan alkotóelemének. A második felvonás kezdete azonban - Bogdán Zsolt zongora-antréjával - a feledhetetlen színházi pillanatokhoz sorolódott, alighanem örökre.

Annak idején Schisgal Szerelem, Ó! című örökzöldjében is volt egy máig ható pillanat, amikor valaki a három szereplő közül egyszer csak minden gravitációt meghazudtolóan oldalra dőlt, s egy bot segítségével megtámaszkodott a levegőben, hasonlóan Bogdán Zsolt akrobatikus pózához. Az a valaki akkor Darvas Iván volt. Talán látta föntről ezt a mostani megoldást, és somolygott egyet, elismerően.