Kisvárdai Lapok

Alkati kérdés vagy szakmai ártalom, ki tudja, miért, újságíró társaságában könnyen nyílik panaszra a színész-száj. Bármirõl legyen is szó, legtöbbször olyan mondatokat hallunk: jó, persze hogy jó, DE... És itt valami problémáról, hiányérzetrõl kapunk magvas értekezést.

A kisvárdai fesztivál elvitathatatlan dicsõsége a létezése és a megmaradása; az, hogy fontos találkozóhelye lett a határon túli magyar nyelvû színházaknak. Azt hiányolja egy színész, hogy a közösséget építõ, a találkozást mélyítõ mûhelymunkák, workshopok nem terjednek, nem terjedhetnek ki a versenyprogramban fellépõ mûvészekre, szerinte nyilván azért, mert az igény nem elég egyértelmû. Fáradtan érkeznek, fáradtan utaznak vissza, és egy-két átdorbézolt éjszakánál többre senkinek nincs tartalékenergiája. Ami persze nem feltétlenül igaz.

Eljátszottunk mégis a gondolattal, mi lenne, ha az éjféli lakoma után nem még egy sört, hanem még egy sort, netán színt, felvonást rendelnének. Rengeteg szerzõ, színész és rendezõ van jelen egyszerre, és semmi közöset nem tesznek le – csak a pultra. A versenyprogram végére már lehetne pedig darabötlet, bõ órát kapna az író, s háromkor premier a lugasban vagy a templomkertben. „Egy tréfa, egy élõkép sem jön össze, pedig igazi elõadás vagy akár társulat épülhetne fel hasonlóból” – panaszkodik tovább. Mondom erre, rajta, csak egyetlen kezdeményezõ ember szükséges hozzá, de máris hõköl: õ csak ötletel, szervezni nem tud, s egyébként is, indulnia kell haza. Végig nem maradhat, így is borzasztóan elhúzódik a szezon.

S mi a mérleg? Három nap Kisvárdán, két játszott, meg pár – félig – látott elõadás, valamint egy igazán görbe este, napsütéssel zárva. Találkák, viccek, ölelés, csókok, mint tavaly, és jövõre, ugyanitt. S leheletnyi hiányérzet: „valamit nyugodtan csinálhattunk volna. Magunknak.”