Kisvárdai Lapok

2007. június 28.

Együtt tudjuk?

Nem. Nem tudjuk együtt. Sem azt, hogy mi újság a világszínház berkeiben, sem azt, hogy a magyar színháztörténet nagyjai hogyan beszéltek, hogyan léptek, hogyan csókoltak kezet, hogyan morzsoltak el könnycseppet a szemük szögletében. Pedig jó lenne. Az egyetemisták nem kapják föl a fejüket se Gábor Miklós, se Latinovits hangjára, a színiiskolát végzettek sem ismerik föl Sulyok Mária altját, nem beszélve a határon túli színház nagy alakjairól. Tárak és könyvtárak léteznek, de a bennük található anyag vegyes minõségû, s ezer praktika árán tehetõ csak elérhetõvé, még az oktatásban dolgozók számára is. Beszélgetõs találkozóra pedig nemigen adódik alkalom olyan mûvésszel, aki még közelrõl ismerte Csorba Andrást vagy aki egy színpadon játszott Vadász Zoltánnal.

Manapság már nem csupán a színész helyhez kötött. Kritikusaink közül is jó, ha egy-kettõ lát olyan elõadásokat, amelyek inspiratív találkozást, égetõen szükséges továbbképzést jelentenének a gyakorlat embereinek. Az élménybeszámolók olykor roppant tudományosak, de nem mindig olvasmányosak. Egy fesztiválon való részvétel szinte megfizethetetlen, nem beszélve a munkából való kiszakadás problémáiról. Pedig jó lenne csapatban „hûgetni”, társaságban megvitatni, szóval, együtt tudni valamirõl.

Két, tantárgyként is elképzelhetõ ismeretanyag elérése és oktatása ütközik legyõzhetetlen akadályokba: a magyar színházi hagyomány és a kortárs világszínház témaköreire gondolok. Hol és mikor, ha nem itt és most lehetne fölvetni egy olyan közremûködés lehetõségét a Duna Televízió, a hihetetlen archívummal rendelkezõ MTV, a Határon túli Magyar Színházak Fesztiválja és az érdekelt színmûvészeti egyetemek között, melynek eredményeként többrészes, még a nagyközönség számára is csemegének számító sorozatok születhetnének meg.

A rögzített anyag mellé aztán kellenének élõ mesélõk, akik mentenék, ami még menthetõ, segítve ezzel a tájékozódni kívánó alkotókat, összekapcsolva múltat és jövõt.

Gabnai Katalin