Kisvárdai Lapok

2007. június 30.

Itt a vége

„Mikor a gyerek gyerek volt, nem volt véleménye.” (Wenders)

Nem is szeretem, ha van, hallom olyankor kívülrõl a hangom, ahogy érvel, okoskodik, hasonlítgat és megfelel, próbál eredeti lenni úgy, hogy azért összeegyeztethetõ legyen más véleményekkel. Nekem mindig akkor van véleményem, ha takargatnivalóm van. Amikor dolgozom, nincs véleményem. Ahogy a szerelmemrõl sincs, amíg szeretem. Ahogy a gyerekemrõl se lesz, ahogy magamról sincs, ha jól vagyok. Most nem vagyok jól. „A zsûri nehéz helyzetben.” Dönteni kell. Vélemények alapján. Hát én így nem tudok.

Azt tudom, hogy Yvonne kicsi volt, kisebb, mint amekkorának másnap látszott a sátornál, és földöntúli mélységek tükrözõdtek a szemében. Ez vélemény? Lehet, de nem fontos. A fontos az, hogy rabul ejtett. Ahogy azoknak a fiataloknak a megvesztegethetetlen hite is, akik ölni tudtak volna egymásért és a produkciójukért a szakmai beszélgetésen. Ahogy mindenki számára evidensen itt volt velünk Tevje (Fülöp Zoltán), ahogy végre nevet kapott a pestiek által méltán megkedvelt lottóreklámhõs, Nagy Csongor Zsolt, ahogy nyolc éve Pegeen szerepe szerzõdésbontó tényezõ volt az életemben, most pedig sóvárogva néztem a színpadon.

Ahogy hallottam már azt a Nino Rotát, mentem végig hercegnõként én is a hoszszú asztalon, feküdtem zongorán és estem szerelembe énekelve, mégsem erre gondoltam közben, csak késõbb, mégsem az „én ezt már tíz éve ismerem”-felsõbbsége, mégsem az irigység, hogy most miért ugyanaz mással, hanem a találkozás, a viszontlátás öröme, egykori önmagammal és mostani vele.

– Nem is találkoztam Telihayval – mondtam Csominak a szakmai beszélgetés után.
– Tudtam, hogy nem fogsz – válaszolta, pedig ott állt a takarásban, karján a gyerekével.
De én is csak véletlenül láttam. És néztük egymást a napszemüvegünkön át.

Létay Dóra