Stúdiószínházak nézőterének bevett elrendezése a két vagy többoldali tribün. Ilyenkor nem csupán a színészek kerülnek speciális helyzetbe – több irányban kell játszaniuk, ügyelve arra, hogy egyik oldalon se érezze magát kisemmizettnek a publikum –, hanem a nézők is. A gyakran színházba járó ember hamar felismeri ennek a helyzetnek a különleges előnyeit. Szerencsés esetben olyan nézőtársakat figyelhet meg, akiknek ízléséről, spontán reakcióiról, fogékonyságáról vagy humorérzékéről más módon aligha szerezhet tapasztalatot.

Nem akármilyen élmény volt például azt látni, hogy a Katona József Színház Notóriusok-sorozatának egyik estéjén a szemközt ülő Máthé Erzsi miként figyelte nagy élvezettel a Major Tamást alakító Hajduk Károlyt. A nagyváradiak tegnapi Nick Carterelőadásán is óhatatlanul átpillantgattam a túloldalra, arra kíváncsian, hogy vajon mit lehet leolvasni Ascher Tamás arcáról, vagy hogy melyik szereplőt nézi kedves mosollyal Eszenyi Enikő. Kisvárdai tapasztalataim tárházából kéretlenül előtör Hegedűs D. Géza – alighanem ő tudja a legelragadtatottabb arckifejezéssel nézni a határon túli kollégáit.

Aztán oly sok ártatlan bámészkodás után az ember egyszer csak rájön, hogy nem csupán felelőtlen nézdigélésből áll a stúdiószínházi világ. Hiszen a szemközt ülők számára én magam is az előadás látványvilágának részét képezem. (Arról nem is beszélve, hogy talán a játszó színésznek is érzékelhető a hozzáülésem: elfogadó, biztató-e a nézésem, az arckifejezésem, a testbeszédem, vagy inkább tartózkodó, netán hűvösen elutasító?) A rám látó nézőnek én is odatartozom az előadáshoz, s biodíszlet voltomban az értelmezési lehetőségek széles skáláját kínálom. Utólag is elfog az aggodalom. Vajon megfelelő elem voltam-e a Prah című Spiró-darab konyhájában egy hokedlin ülve a múlt héten Pécsen? S vajon pozitívan járultam-e hozzá a Nick Carter-előadáshoz az izgalmas tér első sorában ülve? Hát a szomszédom? A mögöttem ülők? Tudták-e, hogy ők is számítanak?

Nézők, legyetek óvatosak és odaadók! Vigyázzatok! Benne vagyunk!