|
Napi műsor
15:30 Cabaret (Kolozsvári színművészeti) Rákóczi-stúdióterem - Szakmai
19:00 A nyugati világ bajnoka (Sepsiszentgyörgyi színház) Művészetek Háza - Versenyelőadás
|
2007. június 28.
A homeless-Harpagon ödipális kalandja
Moliere: A fösvény – Kassai Thália Színház
Pedig a színpadkép
annyi jót ígért! A
nézõtér felé enyhén
lejtõ hajópadlós
szobabelsõt hátul
ormótlan, durván szegecselt
duplaajtó zárja le, úgy
uralva a teret, mintha egy trezorra vagy
feltörhetetlen
páncélteremre látnánk.
Balra gramofon, jobbra repedezett, szebb
napokat látott tükrös asztal.
Ebbe a térbe
beleálmodható lenne Harpagon
elbukásának,
végletes-tragikus magányba
torkollásának Moliere-nél
komédiában elmesélt
története. Moliere a római
komédiából, Plautus és
Terentius mûveibõl merített
ihletet vígjátékai
jelentõs hányadához – s
ezzel, akár tudta, akár nem, a görög
újkomédiáig (Menandroszig),
sõt egészen Euripidész
késõi, besorolhatatlan
mûfajú, úgynevezett
„jó végû
tragédiái”-ig – tette
követhetõvé egy-egy
történet-motívum
genezisét. A
motívumvándorlás-kutatásban
a Moliere-hez vezetõ úton ma talán az Amphitrüón-történet
számít a
leglátványosabb
bizonyítéknak. A fösvény
„eredeti”-jének
legtöbbször egy Terentius-komédiát, a
könnyedén
memorizálható Heautontimorumenos (görög
szójáték: „a vagyonát reszketve féltõ”,
illetve „önmagáért
reszketve aggódó”) címût szokták
tekinteni, amelyben egy fösvény,
gonosz apa végül megbánja
minden bûnét, önzését
és boldogsághoz segíti
eladdig zsarnoki uralmától
szenvedõ családtagjait.
Csakhogy Moliere a meglehetõsen
bonyolult – és fentebb majdnem
karthauzi
szûkszavúsággal
összefoglalt – cselekménybõl
nemcsak a pénz örök, minden emberi
viszonyt tönkretevõ,
személyiségromboló
és mindenfajta értéket
elemésztõ hatalmát emelte ki.
Egy figyelmes, „mélyebb”
színpadi olvasatban
gyökerezõ rendezõi
értelmezés – amelyre azért a
magyar
színháztörténetben
szép példákat találunk,
hogy helyszûkében csak Zsámbéki Gábor Katona
József színházi, ’90-es
évekbeli rendezését
idézzük – nyilván nem ragadhat
le egy a drámai konfliktusokat
végtelenül
leegyszerûsítõ,
mûfajtalan jelenetsornál.
Mert Moliere nem fekete-fehér
jellemû,
ripacs-színészkedésre
dresszírozott
színészekkel
elõadandó
jelenetfüzért írt. A
gegparádévá silányított
bohóckodást pedig
egyáltalán nem ismerte.
Sajnos a Kassai Thália
Színház Csiszár Imre rendezte elõadásával
kapcsolatos pozitív
élmény a fentebb leírt
színpadképben való
gyönyörködésben ki is
merült. Bocsárszky
Attila Bartók
zenéjére elõadott,
Hitchcock Psychojára hajazó, elõadást
nyitó jelenete – a homeless-nek
öltöztetett,
visszataszítóan koszos,
kicsit Csontváry-prófétás, kicsit
mózeses Harpagonja levágja egy székre
ültetett guminõ fejét, majd a
hasából elõcibálja
pénzesládikáját – nem sok jót
ígér. Nem is csalódunk, mert ebben az
elõadásban ami csak zavaros és
rossz lehet, az zavaros és rossz is lesz. A
színészek meg sem kísérlik
a megformálandó személy
megértését,
értelmezését, a jellemábrázolást, de végtelenül
külsõdleges eszközökkel
élve, szigorúan
kívülrõl tekintve a
szerepre, csak véleményt
mondanak a megformálandó
alakról. Üdítõ kivétel
az Elise-t alakító Nagy
Kornélia, aki
riasztóan rossz kezdés után az
elõadás legjobbja volt. Harpagonról
például semmit sem tudunk meg ebben
a mérhetetlenül
leegyszerûsítõ
értelmezésben, miként az
õt körülvevõ család
és háznép is jobbára egy
röviden
összefoglalható
kategóriába tartozó
emberekbõl áll: ez a komplett
idióták háza. Ez
természetesen nagyon
hálás,
közönségbarát
megoldás; gondolkodni nem kell (sõt:
nem szabad!), csak szívbõl kacagni,
kacagni, kacagni. Hogy közben
például a második
felvonás elsõ harmada
rendezési szempontból maga a
tökéletes
összeomlás? Nem baj. Egyetlen
szót nem lehet érteni Cléante és
Marianne párbeszédébõl (a
színészek
szövegmondása,
katasztrofális hangsúlyaik
elõsorolása messze
szétfeszítené e
beszámoló kereteit), mivel
a színpad baloldalán
hamisítatlan burleszkjelenet
köti le a nézõk figyelmét.
Hosszan lehetne – és más
körülmények között
nyilván kellene is – sorolni az
elõadás hibáit, de itt és most
csak azt tudjuk rögziteni, hogy rossz az az út,
amelyen ez a társulat most jár.
Karsai György
|
9. évfolyam 8. szám
2007. június 28. Tartalom
Zenés színpadi gyakorlat
Szilágyi-Palkó Csaba a kolozsvári egyetem színész karának vizsgaelőadásairól
További számok
10. évfolyam (2008)
9. évfolyam (2007)
|
|