Az egyszerűség kedvéért fogjuk a koromra. Mármint azt, hogy miért nem tudhatom, hogyan működik egy valódi szerkesztőség. (Első lehetőség panaszária előadására - elnapolva.) Mert manapság elektronikus úton (magyarul e-mailben), jobb esetben élőszóban jön a felkérés, írjon az ember erről vagy arról az előadásról. Több lap, mint kolbász: a bölcsészember réme (ugye nem csak az enyém?) a határidők betartása, fejből vagy noteszből előrángatni, kinek mikorra milyen cikket ígértem, mekkora terjedelemben ésatöbbi. Akad olyan szerkesztőm, akivel csak azután találkoztam személyesen, hogy már több cikkem megjelent a lapjában. Ez a sora a dolgoknak: e-mail, előadás, monitormagány, korrektúra, megjelenés (majd, akár hónapokkal később). Nem úgy, mint anno, amikor a valahai pályatársak premier után szó szerint versenyeztek, hogy ki ér hamarabb a szerkesztőségbe, s aztán ki nyomja először a szedő kezébe a kész cikket. (Második lehetőség panaszária előadására - érdeklődés hiányában elnapolva.

Jó, csúsztattam kicsit: van egy hely, ahol már átéltem, milyen lehet egy nyüzsgő szerkesztőség egyik tagjának lenni. Kisvárdán. Először m.v. jártam itt, a művház pódiumterme melletti szobácskában. Némi szorongással figyeltem, ahogy a főszerkesztő a szemem előtt javít a cikkembe, meg azt is, ahogy körülöttünk ismerős és ismeretlen szerzők görnyednek a klaviatúrák fölé. Nem mentegetőzés, tény: aki a Kisvárdai Lapokat olvassa, az tisztában kell legyen vele, hogy mást és másképp írunk előadás után egy órával, egy héttel, urambocsá egy hónappal.

Aztán rá egy évre megtiszteltetésnek vettem, amikor az előbbi főszerkesztő várdai csapata egyik tagjának kért fel. Mi négyen máshonnan érkeztünk, talán máshová is tartunk, mindenesetre itt csapatként kezdtünk működni - nem is néhány nap, tán néhány óra alatt. Remélem, hogy idén is így történik majd. A mi kis redakciónkban (© Hegedűs D. Géza) tíz napon és éjszakán át olvassuk át századszor is a cikkeket, fuldoklunk a hőségtől, hordjuk egymásnak az életmentő kávét, vagy csak egyszerűen holtfáradtan bámulunk ki a fejünkből. Mármint ha nem egyik előadásról a másikra száguldunk éppen.