Kisvárdai Lapok

2007. június 30.

De mi lesz a nõvel?

Péter Hilda-retrospektív

Péter Hilda törékeny, fiús alkatú, vörösesbarna lány, akiben az ember nem feltétlenül ismeri fel a színésznõt, amikor elmegy mellette az utcán, avagy – esetünkben – a mûvház folyosóján. (Abból, hogy Hilda a keresztneve, valahogy rögtön gondolom is, hogy színésznõ – merõben Gobbi Hilda miatt.) Vannak ilyen színésznõk, akik civilben hézagtalanul beillenek a nem csúnya és nem szép, nem feltûnõ és nem különleges földi halandók közé, a színpadon viszont megnyílnak, kivirágoznak, alkalomadtán sugározni kezdenek, mint egy felfûtött atomerõmû.

Péter Hilda a színpadon nem téveszthetõ össze senkivel. Elõször a hangja tûnik fel. Kicsit karcos, érdes hang ez, megszólalásában egyéni ízzel és valami sajátos érzékenységgel. A Péter Hilda által megformált nõalakok – legyen akár a lehajtott fejû, „bocsánat, hogy élek”-testtartású Emília az Othellóból vagy a gombolkozós ruhájú Sen Te a Jóembert keresünk!-bõl – mindig tisztaszívûek és baljósan védtelenek. Tágra nyílt szemmel nézik, hogy az emberek mire képesek. A nézõ hajlamos úgy érezni, hogy Péter Hilda figuráit talán nem is védi bõrréteg. Mintha a puszta idegvégzõdéseik közvetlenül érintkeznének a valósággal, a kiábrándító tapasztalatokkal, a fájdalmakkal.

A nyugati világ bajnoka nyers, éles Pegeen Mike-ja igazán nem gyenge virágszál. De Péter Hilda vagány kocsmároslánya így is kelt némi jóféle aggodalmat a nyápicabb lelkû nézõben. Vajon mi lesz evvel a nõvel, aki ilyen könnyedén voksol át a jámbor, együgyû Shawnról a veszedelmes gyilkos hírében álló (pontosabban a gyilkos hírébe önként beleálló) Christy Mahonra?

Ha szemérmesen elfordítjuk tekintetünket a Péter Hilda által játszott hõsnõk mély és gazdag belsõ világától, akkor kijjebb, a felszínen is igen impozáns vonásokat vehetünk szemügyre. Például a tökéletes fizikai kondíciót, a ruganyosságot, a mozgáskultúra rendkívül magas fokát. Azt a pontosságot és egzaktságot például, amivel a Hosszú péntekben Feleségként teszi a dolgát. Vagy azt a teljes odaadást, ahogy jószerével statisztaszerepben, a karban mûködött a Boldog nyárfalevél címû Tamási Áron-bemutatóban. Hogy arról már ne is beszéljük, milyen elképesztõ technikai bravúrral csinálta meg a Godot-ra várva elõadásában Lucky magánszámát. De azért csak beszéljünk róla, persze! Hiszen nem pusztán a (beszéd)technika tette felejthetetlenné azt a többszörösen díjazott alakítást, hanem a színészi jelenlét ereje és intenzitása. Annak szuggesztivitása, ahogy Péter Hilda Luckyként egy áldozat kétségbeesett erõfeszítésével állt madárszerû pózban, hosszú, fehér hajjal, magába révedt tekintettel.

Mióta láttam Péter Hildát a sepsiszentgyörgyi Csárdáskirálynõben, az alighanem neki kreált néma ceremóniamester szerepében, azóta meg vagyok gyõzõdve arról, hogy legalábbis summa cum laude végezte a Balettintézetet. De tévedek, mert a Marosvásárhelyi Színmûvészeti Egyetemen diplomázott 2001-ben.

Itt Kisvárdán most „határesetben” látjuk õt. Még a Tamási Áron Színház Synge-elõadásában lép fel, de már egy éve a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. Nagyszerû sepsiszentgyörgyi évadok állnak mögötte. Nagyszerû kolozsvári évadok állnak elõtte.

Stuber Andrea