Hosszú, közös előtörténete van Korognai Károlynak és Csáth Géza legismertebb drámájának, A Janika címűnek. Szegeden Valló Péter rendezésében Perticset játszotta az akkori direktor (a vérszegény előadáshoz anno sajnos volt szerencsém), Pécsett pedig néhány éve megrendezte a darabot. Kassán egyesítette korábbi tapasztalatait, s a felszarvazott Pertics megformálása mellett a rendezés feladatát is magára vállalta.

Egy alkotó alapvetően két esetben nyúl többször ugyanahhoz a darabhoz. Egyrészt akkor, ha elégedetlen az első színrevitel eredményével: a széria lefutása után is tovább érik, dolgozik benne az anyag, hogy aztán hosszabb-rövidebb idő múlva újra a nézők elé tárja aktuális megfejtési kísérletét. Másrészt akkor, ha emberünk hakniban utazik: ami egyszer úgy-ahogy összejött, azt újra meg újra el(ő) lehet adni. Újszülöttek mindig vannak, pláne egy másik városban vagy országban. Jóindulatúak lévén abból indultunk ki, hogy Korognai Károly az elmúlt közel tíz évben, amióta szorosabb kapcsolatot ápol a Csáth-szöveggel, annak legmélyére hatolt, s a darabban tűélesen megfogalmazott viszonyokról született gondolatainak esszenciáját nyújtja majd át kassai rendezésében.

Egy dolog a jóindulat, ám egészen más lapra tartozik az, amit a színpadon látunk. Szőke Anita tervezte az egységesen rossz stílusban tartott díszletet és jelmezeket. Ordenáré, színes virágmintás, csillogó szálakkal összezavart függönyök adják a lakás falait (amikor Perticsné szintén mintás ruhát visel, beleolvad a falba). A nagyjából félkör alakú teret – melyben a polgári enteriőr közhelyeit állították glédába kanapétól kályhán át a hol álló, hol járó falióráig – három kovácsoltvas (?) ajtó töri meg: a cselédek hallgatózhatnak mögöttük s a többi szereplő gondterhelt ábrázatát is nézegethetjük a van is-nincs is nyílászárón keresztül. (Nyilván véletlen, hogy a tér alapstruktúrája pontosan egyezik a szegedi, Valló rendezte előadáséval.)

Zavaró és zavaros eldöntetlenség jellemzi az egész előadást. A hoszszúra nyúló előjátékban Perticsné épp reggelijét fogyasztja, amikor kiég az asztal fölötti izzó, amit Michael Nyman idegesítően sokszor visszatérő aláfestő zenéjére cserél ki a személyzet. Tessék rájönni, itt most a kiégő izzó előrevetíti a tragédiát! A kéjes szájmozgásokkal (nem) elnyammogott kifli igazi, a később a szobába érkező cseléd viszont már csak a levegőt keveri habverőjével – miért is? Ez utóbbi egyike annak a soktucatnyi forszírozott, erőltetett gesztusnak, ami a színt elárasztja az előadás közel két órájában.

Hiteles színészi jelenlét helyett csupán megkoreografált mozdulatsorokat látunk, ráadásul azokat is nehézkesen kivitelezve. Van homlokráncolás és elkenődött szemfesték, sóhajtozás és szempilla-rebegtetés, teátrális kirohanás és rengeteg üvöltözés – egytől egyig hazug, bár egyértelműen lefordítható klisék.

Nem érezni mögöttük az orvos Csáth morbid humorát (a Korognai által az előadásba erőszakolt humortalan szellemeskedést most ne firtassuk). Az előadásban semmivé foszlik az a minden lelki rezdülésre reagáló, végtelenül érzékeny megközelítésmód, ami A Janikát egyedülállóvá teszi a magyar drámairodalomban. Csáth Géza a hétköznapi szerelmi háromszög-történet kisszerű szereplőit laboratóriumi körülmények közé helyezi, amikor a címszereplő, a darabban láthatatlan Janika gyors lefolyású betegségével, majd halálával egyetlen pillanat alatt szétrombolja a már eleve erodálódott polgári idillt. A deklarált családi boldogság erőszakos mutogatása, a nem vállalt gyermek halála mint a szerető számára szabadulást hozó aktus, az egykori, akkor is talán csak jobb délutáni elfoglaltság híján bekövetkezett affér utólagos elemezgetése – ez ugyan mind elhangzik és megmutatódik a kassaiak színpadán, ám nem történik meg.