Az első kisvárdai néhány nap, úgy tűnik föl, az ajtók jegyében telik. A Szabó Magda-darab egyenesen címében hordozza, s a beregszásziak második itt látható produkciójában V. Csolti Klára díszlettervező is öt darabot szerkesztett belőlük a színpadra.Arra a színpadra, ami, még így, beszűkítve is lötyögős lett: nyilván azért is vált néhol tempótlanná, nehézkessé a játék, mert túl szélesvásznú a színpad, nagyobb a mozgással áthidalandó távolság a megszokottnál. Bár ezt a produkciót viszonylag keveset játszották még „a fiatalok”, ha szabad így neveznünk ezt a remek, a vándorszínészi léttel dacosan és tehetségesen küzdő beregszászi bázisú formációt – ezért a „megszokott” jelző sem pontos.

Melnyicsuk Oleg rendezése arra a bizonyos román(os) vonalra hajaz: azért használom ezt a jelzőt, hogy gyorsan túl legyek a magyarázaton, miféle teret, színeket, maszkokat látunk. Nos, röviden az erős vizuális komponáltságot, a karikírozó effekteket, a pantomim- következetességű koreográfiát, a távolságtartást és stilizáltságot értjük alatta. A darab, mely nagyon szívós, kézre áll, hagyja magát formázni, jól tűri ezt a modort. Megvannak kinek-kinek a hívószavai külsőleg és belsőleg egyaránt: a nagynéni spiritiszta és nyalókákat osztogat, Dunyását, a cselédet mindig ordítva hívja, Dunyása maga is kritikus: felméri és értékén kezeli az egyes kérőket, szimpátiáit lemozogja. Legerősebb a házasságközvetítő asszonyság tervezettsége: Fjokla Ivanovna csehovi hősnőként lép elénk, egyszerű feketében, viszont dohányzik, a rengeteg galambocskámozó, térdcsapkodó, „színes” Fjokla után üdítően rezervált és lassúdad, tisztára Mása a Sirályból, már-már idézetszerűen. Kocskarjov meg egy idő után tortával jár-kel. (Az említetteket Vass Magdolna, Orosz Melinda, Orosz Ibolya, Kacsur András hibátlanul formálják meg.) A gömbalakú szopókán kívül különleges még, hogy Agafja Tyihonovna, a félénk menyasszony halacskákat kap ajándékba kérőitől, s a kis állatosbolti zacskókból engedi be őket a szintén gömbölyű akváriumba. Három hálás és megfelelően kitalált figurát hoz kérőként Szabó Imre, Ferenci Attila és Sőtér István.

A Háztűznézőnek persze olyankor érdemes nekifutni, mikor megvannak hozzá az all-round színészek, akik a vásári vigasság és tréfálkozás fölé emelik ezt a fura, abszurdklasszikust. A beregszásziak ilyenek – ezt már pazarul bizonyították, már akinek kellett – két nappal ezelőtt a Liliomfival. Ezért is volt gondolható, hogy amit lehet, belevisznek a remekül gyúrható anyagba. Nyilvánvaló, hogy a másfajta képi meghatározottság és játékmód kissé fékezőnek bizonyult: fergeteges komédia, legalábbis az itt látható estén, nem vált belőle. Kevesebb poén jött át, mint, felteszem, akár egyéb alkalmakkor is. De a szép, kitartott csöndek, a két félénk, suta ember egymásra találása viszont gyönyörű lett, s az, ahogy Podkoljoszin frusztrált makogását Agafja remekül fordítja, érti. A kezdetben nehezen beinduló alakítások itt bontakoznak ki igazán.

Ivaskovics Viktor és Béres Ildikó a nekilendülés, bátorodás stációit dolgozta ki. Fergeteges a tökéletesen abszurd első, közeledő párbeszédük. A pálfordulás, illetve az ismételt elszökés kissé gyors, nem a teljes monológ, hanem ugyanúgy a fény oldja meg, mint korábban is Podkoljoszin nagy elhatározásait, illetve végső szökését. Bár ebben nem lehetünk biztosak, mert a vég megint fifikus. Általában szokás kitalálni valami slusszpoént, Melnyicsuk is ezt teszi.

A valóságos közlekedő-edényben, a hordóban lelhető föl a végső sugallat (elég hálás megoldás egyébként képileg is és érzelmileg is): kisgyermekként búvik meg benne Podkoljoszin – avagy mégis, talán lesz frigy, melynek gyümölcse az a bájos fiúcska, akit kiemelnek a hordóból. Hogy melyik a megoldás a kettő közül: nos, ezt lebegteti a talányosan szép vég.