Szeretem a talányos színházat. De nem szeretem, ha nem tudhatom, hogy talányos színházat látok. Hajlamos vagyok értelmetlenségnek vélni, amit nem értek. 2001-ben, amikor Novák Eszter rendezésében a tatabányai színház mutatta be a darabot, elsősorban pompás stílusparódiának néztem, amely egyúttal fanyar bölcsességgel szól az ízlések és pofonok, illetve az emberi jellemek és kapcsolatok változékonyságáról. Most, a nagyváradiak előadását nézve, szinte végig képtelen voltam bármire is gondolni, és végképp nem tudtam már fölidézni azt a régi produkciót sem.

Hogy mit is láttunk, azt csak a játék végén sejthetjük meg. Akkor is csak homályosan. Szerencsére némi kutakodás után kideríthető a lényeg. Egy korábbi szereposztási változat például nem olyan szűkszavú, mint a mostani fesztivál műsorfüzete, amely egyszerűen csak fölsorolja a három szereplőt. Abból megtudhatjuk, hogy akit Dimény Levente játszik, az nem csak Nick Carter, de Mihálynak is hívják, akit Kiss Csaba alakít, az Dr. Quartz mellett Tamás is, Gajai Ágnes, azaz Ms. Zanoni pedig Éva névre is hallgat. Szóval Szerb Antal Utas és holdvilágának szereplőit idézik. Ebből már sejthetjük, amit egyébként a rendező Pinczés István nyilatkozatából is megtudhatunk: „...egy fiktív teret, játékmódot találnak ki maguknak ezek a fiatalok, akiket mi úgy értelmeztünk, mintha 20-22 éves egyetemi hallgatók lennének. A valóság szörnyűsége és elviselhetetlensége elől menekülnek bele a játékba, ahogy a Nick Carter című amerikai ponyvaregény hőseinek bőrébe belebújnak, és abban a kicsit félművelt játék- és beszédmodorban próbálnak létezni, érzelmeket kifejezni, amit abban az időben a húszas évek végén, a harmincas évek elején az amerikai ponyvaregény magyar változatában itt is kiadtak.”

Ilyesmire csak az előadás utolsó perceiben gondolhatunk, amikor az addigi, a száz évvel ezelőtti, a romantikus kalandés történelmi regények dagályát továbbduzzasztó, kényszeresen emelkedett, illetve a forszírozott emelkedettséget parodizáló beszédmódból mintha természetes hanghordozásra váltana a színen maradt két fiatalember. Ekkor tehát újra kellene gondolnunk, visszafelé újra kellene értelmeznünk, amit egy és negyed órán át láttunk. Ez természetesen képtelenség.

Más kérdés, mit ér Kárpáti Péter darabja. Azt hiszem, éppen annyit, amennyit az előadás kihoz belőle. Szóval amennyit a rendező meg a színészek belelátnak. Az a gyanúm, hogy a produkció alkotói a fent leírt ötlettől elvakítva, nem kutatták a szövegben bujkáló mélyebb lehetőségeket, s ráadásul mintha utóbb meg is riadtak volna az eredeti elgondolástól. Legalábbis nem merték, akarták, tudták következetesen végigvinni. A három mai fiatal ötlete, akik a Nick Carter-füzetek világába képzelődik magukat, talán hogy elbújjanak a jelenük elől, talán éppen azért, hogy mégis valahogy szembenézzenek magukkal, szabályos keretjátékot kívánna. Ennek nem lehet elspórolni az elejét. Vagy vállalni kell valamennyi következményével együtt, vagy le kell mondani róla. Vagy tudomásul kell venni, hogy csökken a talányosság, és minden bizonyos értelmes rendbe áll, vagy meg kell maradni a szerző által csak játéknak nevezett szöveg talányosságánál. És akkor a talányosságot kell eljátszani, lehetőleg komoly mélységeket sejtető tartalommal.

Florina Bellinda Birea díszlete és jelmezei egymás mellé halmozzák a nosztalgikus krimiparódia és a zilált-rendetlen, lepusztult egyetemista lét külsőségeitkellékeit, anélkül, hogy a két világ között átjárás, netán szellemes kapcsolatrendszer alakulna ki. A játszók pedig addig forszírozzák-hangsúlyozzák a paródiát, míg ki nem kötnek egy némileg alpári szórakoztatóipari stílusnál. Ekkor végre legalább fölébred a közönség. Ezt kellene a visszájára fordítani, erős csattanóvá hegyezni a végső percekben megszólaló bensőséges, fájdalmas lírai hangnak. Szép, nagyra látó elgondolás. Csak működésképtelen.