– Hat éve végezted a színiegyetemet Kolozsváron, és abban az évben a Kék, kék, kék című vizsgaelőadásotokkal valóságos sztárok lettetek otthon is, Kisvárdán is.

– Hát, ha annyira jó sztárok lettünk volna, a Katonába hívnak...

– Ennek az előadásnak köszönhetően hívtak téged és három osztálytársad Kassára – bevonultatok a színháztörténetbe azzal, hogy kolozsvári végzősként Szlovákiába szerződtetek. Négyen mentetek akkor Kassára, gyakorlatilag a fél osztály együtt maradt.

– Örültem ennek, mert szerettünk volna együtt maradni. Ami nyilván ábránd volt, mert ma képtelenség, hogy valamely kőszínház egy teljes évfolyamot, nyolc embert együtt vegyen fel. Az évfolyamvezető tanárunk, Hatházi András mindig azt mondta, és én is azt hiszem, hogy nem lett volna jó. Szerintem egy ilyen csapat hat-hét évig működik, tehát nekünk főiskola után két-három évünk lett volna hátra addig, amíg magától is szétesik a csapat. Jó lehetőség volt, hogy négyünket hívtak Szlovákiába. Semmit nem tudtam Kassáról azon kívül, hogy szép város. Euforikusan hatott rám belecsobbani az ismeretlenbe.

– És teljesültek a várakozásaitok?

– Több volt az ígéret, mint amennyi megvalósult. Nem sikerült Kassán kezdeni az évadot, akkoriban még hihetetlen bürokrácia volt a két ország között, sok időbe telt, míg elintéztük apapírjainkat. De végigcsinálta a színház is, mi is.

– Ezek szerint nagyon akartak titeket.

– Akkor igen. Sajnos a művészeti vezető, Darina Poldautfová, aki akkor áthívott minket, évad végére otthagyta a társulatot.

– Aztán néhány éve azt vettük észre, hogy a neved már nem a kassai színház szereposztásában szerepel, hanem a komáromiban. Mi történt?

– Szép volt, jó volt, elég volt. Felhívott Tóth Tibor, és jó lehetőségnek tűnt, hogy átmenjek Komáromba.

– Mivel kecsegtetett?

– Kívülről is azt láttam, és odaszerződve megbizonyosodtam arról, hogy Komáromban remek csapatmunka van. Két és fél éve a Vérnászban a Vőlegény volt az első komáromi szerepem.

– Mitől tud ez a társulat csapatként létezni?

– Konstelláció... Á, mondtam, hogy rossz interjúalany vagyok!

– Kérdezem máshogy: mi az a törekvés, ami összefogja a társulatot?

– Hát, a hagyományosabb stílust kell művelnünk, de kicsit áttuningolva, hogy a nézők se botránkozzanak meg, és nekünk is legyen szakmai elégtételünk. Egyszerűen az van, ha például meglátják a plakáton, hogy stúdió-előadás, rögtön elrettennek. A színház elég sokat engedett az igényeiből, most már a nézőnek is engednie kellene. Sok előadásunknak
jó a szakmai visszhangja, de otthon észre sem veszik. Ne adj’ Isten, hogy egy bazmeget kiejts a szádon! Viszont állva tapsolnak, ha eljön Kulka János és Vári Éva, majd telibazdmegeli a színpadot a Hat hét, hat táncban. Jaj, hagyjuk, mert csak felhúzom magam!

– Mekkora közönségetek van?

– Egy előadást körülbelül tizenhétszer játszunk.

– Az sok.

– Sok, de ebből tíz diákelőadás, délután háromtól. És ezért is sokat kellett harcolni, mert a pedagógusok legszívesebben délelőtt tíztől elcsapnák a diákokat színházba. Azt sem bírják megemészteni, hogy az idén bemutatott, Keresztes Attila rendezte Csárdáskirálynő végén nincs hepiend. Pedig ez az előadás pont azért fér bele a komáromi színház repertoárjába, mert kicsit más, mint a hagyományos. 

– A bor is kicsit más.

– Amikor megláttuk a szöveget, nagyon megrémültünk. Gárdonyi semmit nem bízott ám a véletlenre! Baracs Imrére vonatkozóan olyan instrukciót ad, hogy harmincas éveiben járó, gutaütésre hajlamos. De szerettem Bezerédi Zoltánnal dolgozni, mert folyamatosan rákényszerít, hogy gondolkodj. Most is eljött felújítani, és csomó új dolgot találtunk ki. Húsz előadás után rutinból dolgozik az ember. Na, ezt ő nem hagyja.