A civil társalgás az előadóval, Gál Tamással – hol van még hely, nincs-e túl meleg, majd szóljunk, ha szeretnénk szünetet tartani – szinte észrevétlenül vált át a monodráma szövegébe. (Csupán a kicsit megemelt beszédtónus árulkodik a „határátlépésről”; talán izgalmasabb volna a simább átkötés.) Voltaképpen tovább folytatódik a megkezdett társalgás: az elbeszélő megszólít minket, szemkontaktusokat keres, személyesen nekünk mesél. Csapongó, részletgazdag történethalmazt terít elénk; felsorakoztat személyeket, viharos gyorsasággal váltakoztat helyszíneket és időpontokat. Egy harmonikus arcú, könnyen mosolyra hajló, nyílt tekintetű fiatalember ellenállhatatlan humorral és önironikus gesztusokkal beszél személyiségnyomorító élményeiről. Arról, hogy volt egy ember, aki már nincs. Miután leszolgálta három évét az orosz haditengerészetnél, hazamegy, és bár minden ugyanolyan, mint amikor elindult, mégis valahogy olyan érzése támad, hogy ez a ház már nem létezik. A furcsa érzet hirtelen a helyére kerül: „én nem vagyok”.

Jurij Griskovec, a kortárs orosz színház sokoldalú alkotója – színész, író, társulatszervező – személyes élményanyagából és saját improvizációinak rögzítésével hozta létre műve első előadását (amellyel a budapesti Trafóban is vendégszerepelt). Az alkotói színház darabjainál kényes mozzanat (s monodráma esetében még inkább az): életre tud-e kelni a mű önálló szövegként, működik-e majd a lényegét adó személyesség más előadó tolmácsolásában is.

Gál Tamás – Czajlik József rendezte – produkcióját látva aktuálisan értelmét veszti a kérdés. Gál ritka szórakoztató mesélő, akinek megvan az a képessége is, hogy bármikor elfacsarja hallgatósága szívét. Mindenfajta didaxis és magyarázkodás nélkül, pusztán a személyiségromlás jeleinek felvillantásával. Egy idő után ő is elkezdte úgy látni, hogy az újoncok nem mosnak fel kielégítően. Aztán meg kutyát is evett, igen, pedig nagyon jól maga elé tudta képzelni a szerencsétlen, kelepcébe csalt állatot. S vannak emlékek régebbről is: amikor kisgyerekkorában végre elérkezett a hét fénypontja, az alig kibírható izgalommal várt mesefilm a tévében... ...és semmi másról nem szólt, mint egy irigy süniről, aki annak rendje és módja szerint megjavult, és a végén mindenki énekelt...

Hogy valójában mi minden is történt eddig? „Nem tudom. Meg kell emésztenem. Ennyi.” Segítségünkre van a humor; úgy is mint ellenpont, és úgy is mint életszemlélet. Általa a dolgok mit sem veszítenek a komolyságukból.