Normális körülmények között a színházi újságíró interjút nem adni szokott, hanem felvenni. De itt, Kisvárdán előfordul, hogy bennünket, lapcsinálókat is megszólaltatnak a fesztiválról tudósító tévék, rádiók munkatársai. Zappe kollégától a kamerák előtt megkérdezte egy riporter, hogy miért jó fesztiválújságot készíteni. Azt felelte: bár tábori körülmények között, szerény technikai adottságok mellett, a normálisnál jóval nagyobb erőfeszítéssel állítunk elő iskolaújság nyomdaminőségű lapot, de ezt ellensúlyozza számunkra, hogy van a munkánknak két varázslatos vonása. Az egyik a szabadság, a másik a felelősség.

A szabadságérzet abból fakad, hogy itt a napilapos kritikus nem azért ír, mert a lapvezetés némiképp kelletlenül bár, de még mindig fenntart egy kultúrrovatot, amelynek hasábjait meg kell tölteni betűkkel, két fotó és három hirdetés között. Ezen a helyen nem is a nagy ismeretlenbe küldjük sorainkat. Nem olyan olvasóknak címezzük a cikkeket, akik nem látták a színházi előadást, amelyikről szó van. Ismerjük a Kisvárdai Lapok célközönségét. Tudjuk, hogy érti a nyelvünket. Nincs szükség agyonbonyolított magyarázatokra, cirkalmakra és mellébeszédre. „Pacekba” mondjuk a magunkét. Minden kinyomtatott szavunk helyben és rögtön hat. Azonnali ellenőrzés alatt állunk. Az olvasók épp úgy prompt reagálnak az újságra, mint mi az előadásokra. Ha magunktól esetleg nem tudnánk, akkor is szembesülünk avval, hogy mi hogyan sikerült, minek milyen a fogadtatása. Láthatjuk, ki mint ítél, ki mire és mennyire érzékeny. Ez hasznos és tanulságos. Ez jó. Még akkor is, ha menet közben mindig újra és újra kiderül, hogy a szavak – bárki mondja is őket – félreérthetők, és hogy rossz érzések, fájdalmak járhatnak a nyomukban. Ezt majd megtanulják az utódaink is – akik a Kisvárdai Lapokat készíteni fogják a jövőben –, és bizonyosan nem válik kárukra.