Pécs is egy kis Várda. Először akkor gondoltam erre, amikor a Pécsi Országos Színházi Találkozón szereplő beregszásziak Halál-álom előadása előtt láttam Darabont Mikoldot és Bodolay Balázst összefutni és megörülni egymásnak a foyer-ban. Két éve ők még együtt léptek fel itt, a marosvásárhelyi Negyedik nővérben. Most a POSZT-on találkoztak, ahol Darabont Mikold a Pécsi Nemzeti Színház tagjaként A Senák női főszerepét játszotta el a versenyprogramban, Bodolay Balázs pedig a kolozsváriak Hosszú péntek című előadásának résztvevőjeként „indult”.

Az elfogult kisvárdista hajlamos a POSZT-ban is a határon túli magyar színházak fesztiváljának jegyeit keresgélni és olykor-olykor örömmel fedezni fel. Például amikor két előadás között egy Király utcai padon ülve Fodor Tamás arról beszél, milyen súlyos gondokat érzékel a színészek szövegmondásában, és magyarázattal is szolgál arra, hogy az erdélyi színészek mitől tudják, miként kell beszélni a színpadon. Ekkor nekem sajátos önzéssel az jut eszembe, milyen jó, hogy Fodor Tamás jön Kisvárdára (és Ascher Tamás is!), „fellépést” vállalnak a szakmai beszélgetéseken, ami minden bizonnyal jelentősen megnöveli az e program iránti jogos érdeklődést, az élvezeti értékéről nem is beszélve! (Ezt gondoltam a padon, aztán néhány nappal később történt Fodor Tamás váratlan rosszulléte, ami miatt aggódva nélkülözzük őt Kisvárdán.)

Az egyik pécsi éjszakán elvetődtem oda, ahol az éttermek zárása után még fogadják a lefeküdni nem óhajtókat. Leereszkedve e dantei helyre, hirtelen elém tárult maga a kisvárdai epicentrum. Fapadok, ragacsos asztalok, cigarettafüst, műanyagpohárban sör, tömeg, zsivaj, hangulat, lázas világmegváltás, szakmázás, politizálás, viharzás az aktuális sajnálatos események kapcsán.

Minden idők leggyengébb pécsi versenyprogramjának mondanám az idei POSZT-válogatást. De egy szolid ember beéri annyival, ha felélesztik benne a Kisvárda iránti nosztalgiát. Jöjjenek végre azok a szép, forró, izgalmas, határon túli színházi éjszakák és nappalok!