Hol fekszik Kisvárda? A földrajztudós szerint az Alföld medencéjének északkeleti szélén, a Tisza északi nagy kanyarulata térségében, a Nyírség és a Rétköz határán. A térképész akkurátusan tenné hozzá: a 48º14’ szélességi és 22º07’ hosszúsági fokok metszéspontjában. A színházi ember számára a település a hazai színjátszás keleti végvára. A történész a város címeréből olvassa le az elmúlt évszázadok eseménytörténetét. A címer közepén ott van a honfoglalás előtt földből, majd a középkorban kőből épült vár, a település névadója; a vörös-ezüst vágások az Árpád-házzal ápolt kapcsolatokra utalnak; a pallos a településnek a vármegye életében betöltött szerepét mutatja; a mérleg a virágzó kereskedelem szimbóluma. A címert körülölelő sárkány pedig a városfejlődés meghatározó családjára, a Várdayakra utal. A família több tagja ugyanis a Zsigmond alapította Sárkány-rend tagja volt.

De haladjunk sorjában! Kevesen tudják, hogy a Nemzeti Múzeumban lévő honfoglaláskori régészeti tár alapját a Kisvárda határában talált leletek képezték: 1852-ben többek között vasfokos, kengyelvas és gombos-végű sarkantyú került innen a fővárosba. A vaskor óta lakott település a honfoglalás előtt a határőrnépek egyik központja volt. A XI-XII. században már mégsem királyi birtok, hanem a Gutkeled nemzetség tulajdona. Szent László Kisvárdán templomot alapított, mely valószínűleg a mai római katolikus templom helyén állt. A XIX. századi régiségkutató, Rómer Flóris az 1082-es alapítást tanúsító tábláról így ír: „A templomon régiségnek még sok nyoma van, bár az, mi benne legérdekesebb volt, kihányatván, elég botorul a kerítésfalba van beillesztve és dévajságnak és rombolási viszketegnek kitéve.”

A középkor a fellendülés kora Kisvárdán: a Várday-család sikeres politikája révén a mezőváros elnyeri a rozsályi révjogot, a pallosjogot, majd országos vásárok tartásának jogát is. S bár már 1400-ban megvan a kővár építési engedélye, a folyton a királyi udvarban tartózkodó családtagok végül csak a XV. század közepén látnak neki az építkezésnek Várday István kalocsai érsek irányításával. A Várdayak napja azonban leáldozik 1630 körül, ám egy irodalmi pletyka említést érdemel: Balassi Bálint Várday Mihály özvegyét, Dobó Krisztinát Kisvárdán vette feleségül, s a rossz nyelvek szerint a közeli Tiszaszentmártonban is többször megfordult egy bizonyos Losonczi Annánál…

A török hódoltság, majd a Rákóczi-szabadságharc miatt a lakosság megfogyatkozik, nehéz az újjászületés. 1751-ben a középkort idéző boszorkánypert is rendeznek itt. Részlet a jegyzőkönyvből: „ad 1mum hallotta maga Hazában ezen tanu Király Ferencznétül hogj mondotta a midőn siratta Pál István nevü meg holt Ifju Leginyt, hely, hej Páll István, Páll István ha az en Rátottamban nem ettél volna bizony most is élnel meg nem hóltál volna.” A XIX. század azonban a virágzó gazdaságnak köszönhetően újra a viharos fejlődés korszaka: gyors egymásutánban olvasókör, kaszinó nyílik, a Tisza szabályozására társaság alakul, fürdőház és takarékpénztár épül, 1872-ben pedig Kisvárdát is eléri a vasút. Bankok, iskolák nyílnak, az országban az elsők között alakul városi tűzoltóegylet. A századfordulón több lap működik, köztük a Kisvárdai Lapok nevű „közgazdasági és társadalmi hetilap”, melynek példamutató lapindítóját idézem: „Gyakorolni fogjuk a sajtó nemes jogát, a nyilvános kritikát, de a kritika a mily igazságos, ép oly tárgyilagos leszen.”

A monarchia idején, majd a XX. század első felében Kisvárda vonzó város lehetett: 1857-1940 között nyolc és félszeresére nőtt lakossága. A második világháború után újabb lendületet vett a fejlődés, hiszen a hatvanas évek fejlesztési tervében középfokú körzetközpontként szerepel: felújítják a várat, megnyílik a termálfürdő… 1989-ben pedig először rendezik meg itt a határon túli magyar színházak fesztiválját, akkor még Nemzetiségi Színházi Találkozó néven.