Talán egyszer lélekbúvárok fogják elemezni annak a kórnak a motivációit, amelynek a főbb tünetei a következők: az alany önszántából hajnalban kel, szinte megállás nélkül több száz kilométert utazik rázós mikrobuszban és izgul, hogy időben eljusson egy mindközönségesen „határon túli színház”-nak nevezett intézménybe. Ott aznap megtekint egy vagy több előadást, mialatt szörnyen szorít: a) a színészekért, akiket szívből szeret, és emiatt is drukkol nekik, hogy jól sikerüljön a játékuk; b) az előadásért, amit szeretne meghívatni; c) önmaga nyitottságáért, hogy az aznap látott alkotásban meglássa az összes értéket; d) hogy a kollégái ne legyenek tőle homlokegyenest más véleményen.

Másnap, harmadnap stb. – kisebb szünetekkel – hónapokon keresztül motorikusan ugyanezt ismétli. Azután elkövetkezik egy újabb szakasz, amikor azon szorong, hogy a látottakból sikerüljön minél színvonalasabb programot összeállítani, a meghívottak elfogadják a meghívást, találjanak megfelelő teret, időt, semmi komolyabb ne jöjjön közbe stb. A lefolyás harmadik periódusában, ami általában tíz napig tart, a diagnosztizált személy gyakorlatilag egyáltalán nem alszik, s immár megállás nélkül izgul: a), b) és d) mellett módosított c-ért, miszerint a hivatásos és a civil közönség, illetve a zsűri legyen nyitott, és lássa meg az értékeket. A vizsgált alanynál nevezett időszak végén sem áll be nyugalmi állapot, mert akkor már azért nyugtalan, hogy milyen volt az általános vélemény, illetve ennek mindenféle rögzített és rögzítetlen megnyilvánulási formája. (Ez a szakasz együtt járhat egyfajta mániákus kutatással is.) Majd pedig az egész kóros folyamat kezdődik elölről. Van, akinél a jelenség évekig, sőt, a lappangással és a kifejlődéssel együtt évtizedekig elhúzódhat.

S ráadásként mindezt élvezi. Ha megkérdezik a kiváltó okokról, zavarba jön, és tudálékosan elüti az őszinte választ, nehogy „szakmaiatlannak”, vagy pláne érzelgősnek véljék egyesek. Ezért aztán még önmaga előtt is titkolja, hogy a rázós utakon is szép dolgokat láthat, hogy milyen jó megérkezni ismerős helyre, kedves emberek közé, viszontlátni olyan művészeket a színpadon, akiknek a neve önmagában minőségjelző. Természetesen nála is felléphetnek megvilágosodással együtt járó órák, amikor rettentő kellemetlenül érzi magát, nem egyszer fizikai fájdalmat érez, és igyekszik végiggondolni, hogy mikor, kinek és mit vétett, ami miatt most nyilván ezzel a produkcióval büntetik. Már-már „kigyógyulna”, de azután valahol – akár a „Gőzben” - hirtelen váratlan öröm, igazi meglepetés éri, és dehogy hagyja abba!

            „Tehát most az lenne a feladatom, hogy a határon túli magyar hivatásos prózai színházak elmúlt évadját értékeljem. Megmagyarázzam, hogy miután a válogatási periódusban eléggé egységes színvonalú alkotások jöttek létre a társulatoknál, nem volt jogunk megvalósítani azt a hosszú idő óta érlelődő tervünket, hogy a versenyprogram csak néhány szigorúan kiválasztott előadásra korlátozódjék. A versenyen kívüli választékkal pedig nem lehet egész Kisvárdát fesztiválvárossá átalakítani, miután most éppen nem születtek alternatív tereken bemutatható produkciók.”

De inkább vázolt szenvedélybetegségem következményeként, szeretettel ajánlom a műsoron lévő, színvonalas előadásokat, miközben fáj a szívem azért, hogy itt nem lesz látható a kolozsváriak POSZT- közönségdíjas Hosszú péntekje, amiért a szerző-dramaturg Visky Andrást külön is díjazták Pécsett, vagy a híres sepsiszentgyörgyi Lear király, miként Patkó Éva A gondnok-rendezése sem, és megfelelő játéktér hiányában nem nézhetik meg Szabó K. István Temesváron színre állított Mama Lolita című munkáját. Szóval, „a harmadik szakasz” következik…

S még valami: jövőre a Kisvárdai Fesztivál ünnepel, ezért az egy híján huszadik fesztivál - egy híján - utolsó napján, pontban éjfélkor, jubileumi nyitányként, elbeszélgetünk egy kicsit két színészbarátommal (Szlovákiából és Romániából), pályákról, korról, „kórról”.