Nehéz volt kiiktatni a határon túli magyar művészek köztudatából a kiértékelő fogalmát. Sok-sok évig így nevezték (jobb esetben szakmai megbeszélésnek) az előadások másnapján, délelőttönként  esedékes meetinget, amelynek keretében az akkoriban művészeti tanácsnak nevezett grémium tagjai, szemben ülve a hallgatósággal, elősorolták a látott előadások hibáit és erényeit.

Hat év óta zsűrinek nevezzük a művészi értékeket mérlegelő, a fesztivál díjairól döntő testületet, délelőttönként pedig szakmai beszélgetéseken próbálunk közösen gondolkodni a látottakról. De mert a régi beidegződés következtében még mindig fel-felbukkan időnként a kiértékelés mint műfaji meghatározás, újabb lépéssel próbáljuk elfeledtetni. Idén műhelybeszélgetéseknek neveztük el  ezeket a délelőtti disputákat, s olyan színházi embereket kértünk fel a közreműködésre, mint Ascher Tamás, Fodor Tamás, Máté Gábor és Valló Péter. (Sajnos időközben Fodor Tamásnak egészségi okokból le kellett mondania a részvételt.) Látszólag a szavakon lovagolunk, amikor átkereszteljük a formát, valójában mind pontosabban próbáljuk megfogalmazni a célt, megteremteni a megfelelő közeget az érvényes, őszinte szakmai beszélgetésekhez. Mert azokra, úgy hiszem, szükség van. Az önelégültség, az öncsalás, a kényelem aligha termékeny állapot bármilyen alkotó tevékenységhez, legyen szó színházról, írásról vagy másról. Legendává lettek a kaposvári „megnézések” főpróbahéten, ezek a Katona József Színházban is tovább éltek-élnek – az eredmény ismert.

Valami ilyesmire gondoltunk műhelybeszélgetések címén, amiből mindenki, színházcsináló és kritikus egyként profitálhat. A tónus, a hangnem nyilván szelídebb kell legyen, mint egy összeszokott társulatban, ahol a közös cél, a minőség mindennél előbbre való, de az udvariaskodásnál tán itt és most is fontosabb lehet az érdemi szó. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy kinyilatkoztatások, megfellebbezhetetlen igazságok fognak elhangzani. Ezektől a műhelybeszélgetésektől azt reméljük, hogy valódi dialógusok lesznek konkrét szakmai kérdésekről, színpadi megoldásokról, a színészi munkáról – effélékről.

          Némi nosztalgiával gondolok olyan színházvezetőkre, akiknek az elmúlt években alkalmanként volt erejük azt mondani, hogy úgy érzik, társulatuknak nem volt olyan előadása az évadban, amivel dicsekedni kéne Kisvárdán, ezért csak nézőként szeretnének részt venni a fesztiválon. Aminthogy azt is reálisan mérték föl, amikor jelentőset lépett előre a társulat. (Már egyikük sem színházvezető.) Ugyanakkor azt is értem, ha elfogadni nem tudom is, hogy az önfényezés bizonyos szempontból – egzisztenciálisan például – sikeresebb, eredményesebb lehet az önkontrollnál, jóllehet minőség és önkontroll feltételezik egymást. A politikai döntéshozókat azonban ez általában kevéssé érdekli, ezt mutatják nemcsak magyarországi, de  határon túli tapasztalatok is. S amíg ez így van, addig némileg illuzórikusnak tetszik a reális önértékelés elvárása, miközben pedig enélkül elképzelhetetlennek tűnik a tehetség megőrzése, valódi művészi értékek létrehozása.

          Hogy a marketing mindent meghatározó világában ki melyik utat választja, személyes döntés kérdése, kinek-kinek saját művészi felelőssége, s visszaigazolás kívülről nem mindig várható. A belül megszületőt, a belülről jövőt szeretnénk segíteni, erősíteni ez alatt a tíz nap alatt, színházcsinálókban és -bírálókban egyaránt.