– Az elmúlt bő két évben négy erdélyi színház keresett igazgatót, művészeti vezetőt. Miért esett a választásod a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatára, amelynek a június 8-i versenyvizsga értelmében művészeti vezetője lettél?

– Nem követtem figyelemmel ezeket a pályázatokat. Annyira nem, hogy a vásárhelyi első kiírásról nem volt tudomásom, és csak Debrecenben, a DESZKA Fesztiválon hallottam arról, hogy februárban lezajlott egy eredménytelen versenyvizsga. Nem igazán voltak színházvezetői ambícióim, sőt vigyáztam, hogy ne kerüljek ilyen helyzetbe. De miután három évig próbáltam szabadúszó rendezőként dolgozni, be kellett látnom, hogy ez egy zsákutca, legalábbis nálunk az. Rájöttem, hogy ha pályán akarok maradni, muszáj visszakerülnöm a rendszerbe.

– Szabadúszóként milyen nehézségekkel szembesültél?

Az ember kiszolgáltatottabbá válik, még kiszolgáltatottabbá, mint ha alkalmazottként dolgozna egy színházban. Szabadúszóként alig jut olyan munkához, amit igazán meg szeretne csinálni – ha egyáltalán hozzájut. Három éve azt mondtam, meg akarok szabadulni a színigazgatóktól. Erre kiderült, hogy a szabadúszónak nem egy, hanem mind a kilenc igazgatóval jóban kell lennie.

– A tavalyi kisvárdai fesztiválon fogalmazódott meg, hogy ha csak a válogatott vásárhelyi előadásokat látja az ember, nem folyamatában a teljes évadot, akkor a Tompa Miklós Társulat nagyon összeforrott, karakteres csapatnak látszik. És ha innen nézzük a helyzetet, akkor igen biztató, hogy van egy mag, amelyben ott az esélye a saját arculatnak, a termékeny munkának.

– Egyetlen alkalommal dolgoztam a vásárhelyi színháznál. 1999-ben rendeztem a Homburg hercegét, amelyet a legnagyobb bukásomként tartok számon. Az akkori szereposztásból tizenhatan nincsenek már Vásárhelyen. Ez óriási szám, ha figyelembe vesszük, hogy most körülbelül harminc színésze van a társulatnak. Az elszerződöttek közt van olyan, akit sajnálok, hogy elment, és vannak olyanok, akiket meg nem. Azóta szerződtek valóban értékes egyéniségek is helyettük Vásárhelyre, és létrejött néhány kiemelkedő előadás. Csak éppen az egységes műsorpolitika hiányzik. Az évadterveket esetlegesen állítják össze, a „kipipáljuk, bemutatjuk, ezt is megúsztuk” logika alapján. Megbízhatatlan a játékrend, rengeteg az elmaradt vagy utólag beiktatott előadás. Mindennek persze az a következménye, hogy rohamosan visszaesett a nézőszám. Hosszú folyamat szükséges, hogy a színház magára találjon. Ez nem fog egyik napról a másikra megoldódni attól, hogy valakit kineveztek művészeti vezetőnek.

– A pályázatban ún. programokat kellett előkészítened, azaz nem előadáscímeket várt a bizottság, hanem irányokat, hosszú távon megvalósítandó elgondolásokat.

– Nyilván szem előtt kell tartani, hogy a színházzal szemben milyen elvárások fogalmazódnak meg. Nem akarok robbantani. Vérveszteséggel járna egy annyira radikális művészszínházi elképzelés, mint például Tompa Gábor kolozsvári színháza. Vásárhelynek vissza kell nyernie a közönségét. Nyolc programot fogalmaztam meg. Szeretném újra rendszeressé tenni a gyerekelőadásokat, amelyek az utóbbi években teljesen hiányoznak Vásárhelyről. Egy másik program a kortárs drámák bemutatására koncentrál. Nyilván tagadhatatlan a zenés színház jogosultsága, és nyilván fontosnak tartom, hogy a kulturális tudásunkat, színházi gondolkodásunkat meghatározó klasszikusok színpadra kerüljenek. Az egyik programom a markáns rendezőegyéniségekre alapszik, és külön programot képzelek el a fiatal rendezők számára is. Nem feledkezhetünk meg a tradícióról, amely a vásárhelyiek életében mindig jelentőségteljes volt. Az egyik programom nem felel meg a minisztériumi elvárásoknak, mégis beiktattam a pályázatomba: nélkülözhetetlen a színészek továbbképzése, a workshopok és a nézőknek szervezett műhelyek. Ezek társulatépítő és közönségalakító tevékenységek.