Mert ugyan mi lenne, ha a világot tehénpásztorok irányítanák? Mondjuk egy ilyen csudagyerek, hogy netovább? Valljuk be, nagy galiba biztosan nem történne. Legalább biztosak lehetnénk abban, hogy józan paraszti ésszel intéződnek a dolgok, és mindenki csak azt kapná, ami neki érdeme szerint jár.

Regös Bendegúznak a szeme sem áll jól, azonban a gonoszságnak szikrája nincs benne. Megvicceli a susztert, a baktert, a banyát, kigúnyolja Csámpás Rozit meg a Patást. Fogalmazzunk inkább úgy: jól felismeri a helyzet kínálta lehetőségeket. De nem röhög a világra. Komoly tanulási, érési, személyiségfejlődési folyamaton megy keresztül az édesanyjától való elválástól a cselédéleten át a hazatérésig. (Még akkor is, ha saját bevallása szerint faluhelyen nem megy a javulás.) Kezdetben hiperaktív, a történet végén már csak figyeli az eseményeket, amelyekhez magában azért valószínűleg hosszú kommentárokat fűz. Nem gondolkodik, nem álcáz semmit, nem játssza meg érzelmeit.

Az egyetlen olyan szereplő a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadásában a tapasztalt színészek – helyi tudósítónk talán úgy mondaná: mondhatni vén rókák – közt, akivel nem a vásári színjátszás eszközeit használtatják. Nem festenek pirospozsgákat az arcára, elég egy kis maszat az orra hegyére, és töméseket sem kap jelmeze alá. Az ember nézi Magdás Waltert, és teljesen belefeledkezik minden ízében őszinte és eleven játékába. Nagy a súly a vállán, szinte végig színpadon van, nem fáradhat el a százhatvan perc egyetlen pillanatára sem. Nem alakít, nem szerepel. Könnyed minden mozdulata, látszik, hogy élvezi, amit csinál. Figyelme koncentrált: amikor véletlenül kinyílik a díszlet ajtaja, észreveszi, és becsukja. Közben pedig szöveget mond és mozog, mint a profik.

A produkció szerethető, bár nem fenntartások nélkül. Kiváló a bábok alkalmazása. Nézőtársaimmal egyetemben engem is elbűvöltek a szemforgató tehenek, és frenetikusnak találtam az árnyjátékban eljátszott macskafeldarabolást. Nem az előadás harsánysága a probléma, mert az a választott műfaj sajátossága, és tökéletesen illik a várszínpadi környezetbe. Ami sok, az az altesti poén, a második felvonás anekdotázása, és túl eklektikus a Boci, boci, tarkától a Túl az Óperenciáig terjedő zenei paletta. Gyerekszereplő esetében hajlamos az ember megbocsátóbban fogalmazni. Az Indul a bakterház főszereplőjével azonban nincs miért elnézőnek lenni.