Előre bocsátom: Nagyváradon becsületes rendezői és színészi erőfeszítés történt annak érdekében, hogy létrejöjjön egy közönséget vonzó, könnyen befogadható színházi este, amelyben nők kapnak szerepet. Kiválasztották az elmúlt évtizedek egyik sikerdarabját, Nell Dunn angol írónő 1981-ben bemutatott első színművét, mely miután az egyik brit színháztól megkapta a legígéretesebb drámaírónak járó díjat, kiszabadult külföldre, s végigszántotta a világ színpadait. Mélyszántásról azonban nem beszélhetünk. Az a bizonyos díj is alighanem azért lett odaadva Dunn asszonynak, mert erősen remélték, hogy egyszer még lesz belőle drámaíró.

Dunn asszony azonban nem drámaíró. Sőt. Még írói munkának is csak jelentős visszafogottsággal nevezhető az az anyagbeszerzés, amelynek a színpadon nyomait láthatjuk.

Mivel erős igény lenne arra, hogy asszonyokról mesélő, s asszonyokhoz és férfiakhoz egyaránt szólni tudó produkciók szülessenek, Meleg Vilmosék komolyan vették a szigetországi ajánlatot, s hozzákezdtek a munkához. Áldozatkészen.

Meleg Vilmos nem csupán rendezőként jegyzi az eseményt, ő játssza az egy szem férfiút, Billt, a macsó karbantartót is, ráadásul a díszlet és a jelmez is az ő elképzelése alapján született. Eléggé nem méltányolható az a jó ízlésre és természetes veszélyérzetre valló  ötlete, hogy a játékteret a nézőktől elválasztó tejüveg ablaktábláknak csak középső sávját nyittatta ki. Ezáltal takarásban maradt minden, illúzióvesztéssel fenyegető naturális akció, mint például a pedikűrös beavatkozások.

A veszélyérzet azonban ki is merült ennyiben. A darab szövege megmaradt. A színház színésznői küzdenek a feladattal, s ki-ki arra keres utat, amerre élettapasztalata, alkata és bátorsága vezeti. Fábián Enikő mint a lerobbant fürdő szolgálatos madámja, józanesze és ingyenpszichológusa  a többieknek. Csiky Ibolya egy domesztikált tragédia pórkirálynéjának mutatja a ki tudja, ki által megnyomorított debil leány (Tóth Tünde figyelemreméltó alakítása) öreg és beteg anyját. Hinni lehet nekik.

A gyakorló prostituált, a szingli-előd és a görcsös jómódú dáma van íróilag melléjük terelgetve. Beszélnek, beszélnek. Sajnos, egyfajta – nem tudom másként nevezni - szinkron-magyar hallik legtöbbször, rossz helyen megszakadó, betört hátú mondatokkal, a „föntről le!” hangsúlyt s a gondolati ív örömét alig ismerő, mindent hangsúlyozó, betanult szövegekkel. De amikor hallgatjuk őket, meg-megrándul a belsőnk: A keserves életbe. Amit mondanak, az nem kitaláció. Ez alighanem így lehet. Vagy épp: ez így van.

A mellécsúszott jelenetcsúcsok s a hamis váltások eredendő oka elsősorban anyaghiba. Ez a szöveg nem műalkotás. Művészi áttételt nélkülöző dokumentum-hordalék az alapanyag. Szigorúbban véve: feldolgozatlan lopott holmi az, amit Nell Dunn vállrándítva színpadra dobott.  (Gyűjtögető író volt Molière is, aki állítólag borbélyműhelyekben segített összeszámolni a bevételt, csak hogy följegyezhesse az elhangzott szövegeket – míg egyszer rajta nem kapták, mit csinál. De ő átformálta a zsákmányt, úgy adta tovább.) Nell Dunn a dokumentum szövegekbe nem átallott olyanokat beleírni, amit a nagyváradiak nem mertek kihúzni, mint pl.: Én mostantól része akarok lenni a világnak! Vagy: Be akarom engedni a fényt, többé már nem félek... stb. stb.             

A vállalkozás „komolyan van véve”. A szakmailag legmegrendítőbb pillanat, amikor ebből az egész könnyes-nedves történetből egyfajta kiskegyed-grund mitológiája kezd kiépülni. Felhívom a figyelmet, a műsorfüzetekben olvasható: Nell Dunn mostanában rákbetegek történeteit szellőzteti színpadon. Alighanem ugyanevvel a paparazzo-dramaturgiával. Jó lesz vigyázni.