Tágasan üres a szín, mégsem jut itt hely semminek, ami romlatlan vagy legalább egy icipicit szép és jó volna. (Az érzékiség, tán még a szerelem is felszikrázik ugyan egy rövidke pillanatra, de aztán az is véres véget ér.) A kiürített nagyszínpadon a halálos társasjáték helyszíneit stilizált, gyorsan mozgatható térelemek jelölik: falrészlet ablakkal, villanypóznák gabonamezővel és hasonlók. A horizonton végig rendíthetetlen derűvel kéklik az égbolt, tudomást sem véve arról, miféle kisstílű gengszterek tesznek-vesznek alatta. Őket – hiába hadonásznak stukkerrel, vagy lövik egymást halomra – tényleg képtelenség komolyan venni. Valójában pillanatnyi érdekeiknek megfelelően, kiszámíthatatlan gyorsasággal alakulnak belőlük újabb meg újabb, igény szerint egy vagy többszemélyes szakadár csoportok, akik ködös eszmékért szállnak síkra.

Az ír sztárszerző, Martin McDonagh gunyoros darabjában gyakran ejt szót az ír harci(as) csoportosulások világnézeti különbségeiről. A néző mégsem érzi magát tájékozatlannak, ha tudása esetleg nem naprakész a kortárs ír hétköznapokból. Nem kell betéve tudnunk, mi fán terem az INLA és az IRA, és az sem fontos, hogy a helyszín, az angol címben szereplő Inishmore hol fekszik. Lukáts Andor rendezése sem törődik mindezzel, mert joggal érzi fölöslegesnek ezen körülmények túlrészletezését. Kis emberek, kis problémák: egy (majd kettő) döglött macska körül forgolódik a cselekmény, ha nem is szédítő, de meglepő fordulatokat véve. Aztán végül példázatszerű keretet kapnak a történések, amikor már csak a nyitójelenetből ismerős két szereplő van életben.

A nyitány előrevetíti a következő két óra történéseit: Donny és Davey a sajnálatos körülmények között kimúlt Kistomi nevű cicust egyéni módon gyászolják, amikor annak félig leszakadt fejét Donny vacsorájának maradékával tömik ki, majd akkurátusan összevarrják a halálos sebet. És ez csak a kezdet: hamarosan körömletépés, változatos csonkítások, szemkilövés és hasonló, vérgőzös akció-horrorfilmbe illő jelenetek sorjáznak, taszító precizitással kivitelezve, egyre őrültebb részletekkel megspékelve. Lukáts Andor rendezése jó néhány ilyet alkalmaz: a vérszomjas terrorista tejet szürcsöl két kínzás között, aztán krokodilkönnyeket ejt, amikor megtudja, hogy kiscicája beteg (bele se gondolok, mit tenne, ha már ekkor tudná, hogy a macska nem él), a kiszemelt áldozatból hentessé változó szomszéd fiú pedig emberi belsőségekkel mutat be akrobatamutatványokat. (Jó, „forrásként” legyen leírva Tarantino neve, de Guy Ritchie-t ugyanúgy említhetnénk, ha már filmes példákat citálunk.)

Bár a vígjáték vagy ahogy egy korábbi előadásban nevezték: a vérbohózat műfaja könnyen egysíkúvá tehetné a színészi munkát, itt jó érzékkel osztódnak be az energiák, s jutnak tartalékok az utolsó pillanatokra is. Csuja Imre kedélyes, az élet kis és nagy dolgai iránt rég közömbös Donny-t alakít, aki már azon sem akad fönn, ha fia fegyvert szorít a tarkójához. Tudja, hogy kis szerencsével újra neki áll majd a zászló – és tényleg! Hajdú László Davey-je izgága gyerekből válik végül a piti gyilkosokhoz hasonlóvá. Az egyetlen női szereplőt Germán Zille játssza: szégyenlős, komplexusos kislány, amikor megismerjük – gyilkos falusi vamp, amikor utoljára látjuk. Az először tüzelő, utólag gondolkodó Padraic szerepében Tóth Tibo félelmetesen és röhögtetően magabiztos mint vajszívű terminátor. Legszívesebben másfél centiről lövi fejbe áldozatait, de kínzóeszközei mellett mindig a keze ügyében van vagy tíz kiló macskaeledel. Szükség is lesz rá: a kitartó lövöldözés után beállt fülpihentető csöndbe egyszer csak besétál az „elhunyt” Kistomi. Sok hűhó semmiért?