Napi műsor
10:00 A szelíd sárkányfiú meséje (Puck Bábszínház) Kamaraterem
16:00 Katonák, katonák (Székelyudvarhelyi színház) Rákóczi-stúdióterem-Versenyelőadás
21:00 Ibusár (Szabadkai Népszínház) Művészetek Háza
21:00 Katonák, katonák (Székelyudvarhelyi színház) Rákóczi-stúdióterem

2007. június 25.
Nagyon boldog vagyok, hogy utánam nyúltak
Karna Margit újra versenyben Kisvárdán

Karna Mar­git már élet­mû­dí­jat is ka­pott Kisvárdán, fel­lé­pé­sei ese­mény­szám­ba men­nek. Most a Tan­góban a nagy­ma­ma sze­re­pé­ben lát­hat­tuk, de ked­den még fel­lép a Kép­mu­ta­tók csel­szö­vé­se ér­se­ke­ként.

– A Nem fáj! cí­mû pro­duk­ci­ó­ban volt a nagy vis­­sza­té­ré­se. Elõt­te tíz évig nem ját­szott…
Ad­dig nem kel­let­tem a szín­há­zam­nak. Ezt saj­ná­lom. Én ott vol­tam.

– Egy­szer­re csak nyug­díj­ba küld­ték?
Negy­ven év után men­tem nyug­díj­ba. Ná­lunk a nõk har­minc­öt évig dol­goz­tak, én kü­lön en­ge­dél­­lyel negy­ven esz­ten­dõt, mint a fér­fi­ak. Eh­hez a szín­há­zi ta­nács­nak be kel­lett ad­ni egy kér­vényt.

– Ami­kor nem ját­szott, ak­kor azért elõ­adá­so­kat meg­né­zett?
A fér­jem­mel együtt be­jár­tunk elõ­adá­so­kat néz­ni. Ami­kor õ már nagy­be­teg lett, nem men­tünk.

– Köz­ben pe­dig fájt a szí­ve, hogy sze­ret­ne ját­sza­ni?
Ha­zud­nék, ha azt mon­da­nám, hogy az em­ber­nek nem fáj, ha nincs rá szük­ség. És most na­gyon bol­dog va­gyok, hogy utá­nam nyúl­tak.

– Ki hív­ta fel, hogy játs­­szon a Nem fáj!-ban?
Ko­vács Fri­gyes igaz­ga­tó.

– És mit mon­dott?
Hogy „Ma­ca né­ni, jön egy ren­de­zõ, Ilan Eldad, ját­sza­nál-e az elõ­adá­sá­ban?” Mond­tam, nézd kis­fi­am, el­ho­zod a ren­de­zõ urat, és õ majd meg­néz en­gem, azt már ne kí­ván­já­tok, hogy én men­jek oda meg­mu­tat­ni ma­ga­mat. Ilannal az el­sõ pil­la­nat­tól szim­pa­ti­ku­sak vol­tunk egy­más­nak.

– Mi történt, amikor találkoztak? Kel­lett va­la­mit csi­nál­nia?
Elég volt egy­más­ra néz­nünk. Nem is­mer­tem a ren­de­zé­se­it, de rög­tön meg­tet­szett mint em­ber.

– Egy ször­nyen ke­mény as­­szonyt ját­szott. Ön nem tû­nik ilyen­nek.
A nagy­anyám – aki két há­bo­rút vé­gig­élt, és öz­vegy ma­radt, gye­re­ke­ket, köz­tük en­gem is ne­velt, mert ko­rán ár­va let­tem –, õ volt ilyen. De én is tu­dok ke­mény len­ni.

– Mi­ben?
Az el­ha­tá­ro­zá­sa­im­ban, és ak­kor, ami­kor bán­ta­nak. Szín­ház­ban pe­dig hogy­ne bán­ta­nák az em­bert.

A Nem fáj!-ban ját­szott sze­re­pé­ért meg­ka­pott min­den dí­jat, amit csak le­het, Kisvárdán ugyan­úgy, mint a pé­csi szín­há­zi ta­lál­ko­zón, és még Kri­ti­kus-dí­jat is ki­ér­de­melt. Ott vol­tam, ami­kor a Kam­rá­ban át­vet­te, lát­tam, hogy bi­zony, el­tört a mé­cses.
Amen­­nyi­re ke­mény tu­dok len­ni, an­­nyi­ra ér­zé­keny va­gyok, ké­pes va­gyok el­sír­ni ma­gam, és nem is tu­dom vis­­sza­tar­ta­ni. Igen gyor­san sí­rok, ha meg­lá­tok egy öreg­asz­­szonyt, gye­re­ket, be­teg ál­la­tot.

– Egész más fi­gu­rát kell ját­sza­nia a Tan­gó­ban, mint ami­lyet a Nem fáj!-ban ala­kí­tott.
A szí­nész min­den es­te tud mást csi­nál­ni. Ehhez nem kell olyan nagy át­ál­lás.

– Pe­dig most ne­kem ak­kor tet­szett iga­zán, ami­kor Mrozek da­rab­já­ban a sze­re­pe sze­rint fel kellett feküdnie a ravatalra. Ak­kor ös­­sze­szo­rult a gyom­rom.
Ha elõt­te nincs az a fe­lü­le­tes, lé­ha nagy­anya, ak­kor nincs ez a nagy vál­tás, ami­kor egy­szer­re csak õszin­té­vé vá­lik.

– Gon­dol a ha­lál­ra?
Ter­mé­sze­te­sen. Ne­kem már al­ko­nyom van, kell a ha­lál­ra gon­dol­nom. Még pár év, és ha meg­érem, nyolc­van­éves le­szek.

Spiró György tragédiáját, a Csir­ke­fe­jet va­ló­szí­nû­leg ön mi­att tûzték mûsorra.
Le­het, hogy Ko­vács Fri­gyes ez­zel aján­dé­ko­zott en­gem meg.

– És annak az elõadásnak még­sem lett ak­ko­ra si­ke­re, mint a Nem fáj!-nak.
Egy ki­csit hût­len lett a szín­ház a da­rab­hoz. Nem for­szí­roz­ta elég­gé, de le­het, hogy én nem ját­szot­tam elég jól. Vol­tak, akik azt mond­ták, hogy nincs mit szé­gyell­nem. A Csir­ke­fej­ben n a­gyon õszin­te vol­tam, mert an­nak el­le­né­re, hogy van gye­re­kem, én azért ma­gá­nyos va­gyok, ami­ó­ta a fér­jem meg­halt. Ne­kem is volt kis­ci­cám, mint a da­rab­bé­li öreg­as­­szony­nak. Már nincs, mert meg­halt, és nem me­rek újat ven­ni. Ha túl­él, ak­kor ne rug­dos­sa sen­ki ide­gen.

A ma­gány el­len mit le­het még ten­ni?
Van egy ki­csi szín­ház, egy ki­csi te­le­ví­zió, ol­va­sok, ke­reszt­rejt­vényt fej­tek, ké­zi­mun­ká­zom. Mást már igazán nem tu­dok ten­ni. És hát örü­lök, hogy a szí­né­sze­tet még bí­rom csi­nál­ni.
Bóta Gá­bor

9. évfolyam 5. szám
2007. június 25.
Tartalom
Nagyon boldog vagyok, hogy utánam nyúltak
Karna Margit újra versenyben Kisvárdán
Mirõl is szól?
Mrozek: Tangó – Kosztolányi Dezsõ Színház, Szabadka
Mint a csataló
Kettõnél többen a Ketten a neten mellett
Gurulós Goldoni
Goldoni: Különös történet – Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata
Kontakttánctól Kulisszáig
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház évada
Más hangsúlyok
Kézdy György, a szövegpárti színészvendég
Még egyszer, hátulra
A Kisvárdai Lapok archívumából
További számok
10. évfolyam (2008)
9. évfolyam (2007)
Impresszum Támogatók Archívum