|
Napi műsor
10:00 A szelíd sárkányfiú meséje (Puck Bábszínház) Kamaraterem
16:00 Katonák, katonák (Székelyudvarhelyi színház) Rákóczi-stúdióterem-Versenyelőadás
21:00 Ibusár (Szabadkai Népszínház) Művészetek Háza
21:00 Katonák, katonák (Székelyudvarhelyi színház) Rákóczi-stúdióterem
|
2007. június 25.
Más hangsúlyok
Kézdy György, a szövegpárti színészvendég
„Másodszor vagyok
Kisvárdán, elõször
zsûritagként, most
meghívottként” – mondja
Kézdy György színész. Az elsõ
alkalom 2003-ban volt, Fodor Tamással,
Söptei Andreával, Schlanger
Andrással és Urbán
Balázzsal osztottak
díjakat. Azóta a szervezõk
minden évben rendre meghívják
Kézdyt, de csak idén volt ideje eljönni.
Úgy tervezi, marad a fesztivál
végéig, megnézi az
összes elõadást, persze most nem
nyomasztja „a mindegyiket végig kell
ülni”-kötelezettség.
Hallatlanul izgalmasnak
tartja a színész a határon
túli színházakat,
csomó olyan dolgot tudnak ugyanis, amit a
határon belüliek nem. Hogy mi ez a
csomó dolog, arra annyit mond:
máshova teszik a hangsúlyokat.
Érdeklõdve nézi
például a romániai
színházakat. Más
stílusban játszanak, mint
nálunk. Õk inkább a formát
helyezik elõtérbe, a mozgást,
az ötleteket, a sziporkát, míg
Kézdynek a legfontosabb a szöveg. A
saját bõrén tapasztalta a
román színház alkotói
módszereit, hiszen Szolnokon
többször rendezte Taub János. Nem
ettek ugyan egymás
tenyerébõl, de fantasztikus
közös munkákra emlékszik.
„Rengeteg konfliktusunk volt, ez
fõleg abból fakadt, hogy én kérdezek.
Az erdélyi színészek, úgy
látom, nem kérdeznek,
csinálják, amit mond a rendezõ.
Ennek rengeteg pozitívuma van:
nem megy el az idõ fölösleges vagy
fölöslegesnek tûnõ
vitákkal. Más iskola. Persze
mondom ezt úgy, hogy nem ismerem pontosan,
milyen körülmények
között dolgoznak a
színészek-rendezõk” –
toldja hozzá. „Még nem volt rá
mód, hogy beszélgessek velük
errõl.”
Kézdy György a
komáromiak
elõadásán érezte
elõször, hogy a próbákon nem
kérdeztek a színészek. A
Lukáts Andor rendezte Macskabajnál például azt nem értette,
miért lóg fejjel lefelé egy
színész tizenvalahány
percig, amikor nem történik vele
semmi. Idõnként odamegy hozzá a
másik, és rácsap egy
fejszével arra a fémkeretre,
amelyen a fiú lóg. Erre bõven
elég lett volna egy perc –
állítja. A második
felvonást azonban sokkal
erõsebbnek érezte – telis-tele
volt jobbnál jobb ötlettel.
Ambivalens érzései
támadtak a
marosvásárhelyi Yvonne-nál is, majdnem
elutasította az egészet, de ahogy
telt az idõ, egyre inkább
megkedvelte az elõadást.
„A színész úgy
játsszon, hogy érezze, a
közönségben történik
valami” – ezt tartja igazán
fontosnak Kézdy György. Valami
hasonló miatt kedvelte
például a
marosvásárhelyiek
elõadását, az Alvajáró
románcot. Adott négy
ember, aki elképesztõen
kiszámítottan,
kontrolláltan énekel, táncol,
irigylésre méltó tempót
produkál. Az asztal nem borulhat
máshova, mint ahova elõre
eltervezték, a nõ nem eshet
másik pontra, mint amit kigondoltak
neki. Mindeközben egy véres
tragédia folyik, kicsit
közhelyesen, édes istenem, ilyen az
élet – legyint Kézdy, aki
egyáltalán nem akart vitatkozni
az elõadás után
fanyalgókkal. Õrá hatott,
és ez a fontos.
„Nagyon szeretem, ha
jókat látok” – mondja, és
ez alkalommal Bogdán Zsoltra utal a Jákobi és Lájdentálból. „Amikor odaült a
zongorához, úgy játszott
rajta, mint a kisisten. A darabról nem
tudom, hogy micsoda, de ha látok egy ilyen
alakítás-töredéket, az
nagyszerû. Már csak a
megfelelõ darab és
rendezõ hiányzott” –
folytatja, és nyomban
hozzáfûzi: nem biztos, hogy igaza
van, ez a saját véleménye.
Van néhány
elõadás, amelyre „elõre
spórol”: Telihay Péter
rendezése ilyen. Nem tudja ugyan, milyen
lesz, de várja a szabadkai Molière – Képmutatók
cselszövése címû
produkciót. Bocsárdiék
sepsiszentgyörgyi színháza
így vagy úgy mindig hatással van
rá; az „úgy” azt jelenti:
ismerõseivel,
kollégáival sokat
vitatkozik egy-egy részen. Bár még
nem ismerik egymást, szívesen
beszélgetne Bocsárdival is.
Szemere Katalin
|
9. évfolyam 5. szám
2007. június 25. Tartalom
További számok
10. évfolyam (2008)
9. évfolyam (2007)
|
|