Kisvárdai Lapok

2007. június 25.

Fordulóponthoz közeledve

Balázs Áron már nemcsak hõsöket játszik

– Amikor a Hóhérok havát évekkel ezelõtt a Katona József Színházban láttam, emlékeim szerint helyenként röhögött a közönség. Ne érts félre, érvényes olvasatnak gondolom a tiéteket is, de nálatok mintha jóval kilátástalanabb lenne Roch története.

– Nem gondolom, hogy eltûnt volna a humor a darabból. Attól is függ, a közönség hogyan mer reagálni a poénokra. Volt ma este kacagás, de talán egy picit visszafogták magukat, vagy nem voltak biztosak abban, szabad-e a szereplõkön nevetni.

– És szabad?

– Persze, hogy szabad. Nekünk kell eldöntenünk, mi a fontos: másoknak vagy magunknak akarunk-e megfelelni. Nem játszottunk másképp, mint ahogyan otthon, illetve más vendégjátékon. Figyeltünk is arra, hogy ne csináljunk semmit fesztiválosan.

– Miért, hogyan kell fesztiválosan játszani?

– Mindent belevinni, amolyan „na, akkor majd most jól megmutatom, hogyan is kell csinálni” mentalitással, ami szerintem nagyon veszélyes. Nem szabad azon agyalni a színésznek, még mi lehet benne a darabban vagy a helyzetben, mert az elõadás már kész van. Az egész egységét nem célszerû megbolygatni. Persze ez az egyénieskedés inkább tudat alatt jelenik meg, mert meg akarunk felelni a szakmai közönségnek, a zsûrinek. Bevallom, ma én is ideges voltam. Próbáltam nyugtatni magam, hogy ez is csak egy elõadás a sok közül, nem kell másképp játszanom, mint otthon. Azt mutatjuk meg, amit hoztunk. Ehhez hozzátenni vagy ebbõl elvenni nem etikus és nem egészséges, mert az akár a produkció kárára válhat.

– Párizs megölt engem – mondja Roch. Mit ölt meg benne vagy mit ölt ki belõle a nagyváros?

– Egy kisvárosban élt, ahol nyugalom vette körül. Akarva akaratlanul olyan dolgok történnek vele, amire nem számít. Roch-nak kiszámítható volt az élete, és miután elindul, hogy elintézzen egy egyszerûnek tûnõ hivatalos ügyet, folyamatosan a váratlannal kell szembesülnie. Nem talpraesett, nem találékony, így hiába próbálkozik a helyes válaszokat megtalálni, szétzúzódik a megszokott életvitele.

– Sok közös pont van a szerep és a te habitusod között?

– Én egy kisvárosból kerültem egy nagyobb városba, de azért ennél vannak még jóval nagyobbak. Néha zavar otthon, Újvidéken, hogy a város egyik végébõl a másikba eljutni csak három kilométer, de míg odaérsz, szembesülsz azzal, hogy mindenki megy a maga útján, nem törõdik a másikkal. Hiányzik a személyes kötõdés. És igen, az én vérmérsékletem is nyugodt, szeretem tudni, mikor mi történik. Ha beüt a krach, nem pánikolok, de idõ kell, míg alkalmazkodom az új helyzethez.

– Az akadémiai tanítás nyitottabbá tett?

– Nem olyan régóta csinálom, de úgy érzem, nagyon pozitívan hatott rám. Fura állapot ez, mert az új dolgok megindítanak az emberben valamit. Gyakran jár ez persze egy kis félelemmel, de az ismeretlent kikutatni, megérezni mindig inspiráló.

– Milyen évad áll mögötted?

– Az ideit jó évadnak könyvelem el. Általában amolyan hõsféléket játszom, de a gonosz vagy a tétova figurák eddig nem nagyon találtak rám. Szerencsére most kaptam lehetõséget arra, hogy valami újat mutassak magamból. Az elsõ bemutatóm az Éjjeli menedékhely volt. A Színészt játszottam, és nagyon élveztem, mert bár szerves része az elõadásnak, nem akkora teher. És pont azért, mert nem akkora rajtam a felelõsség, szabadabbnak érzem magam. A Hamlett halottban olyan karaktert osztottak rám, aki távol áll tõlem. Egy pörgõs rendezõt, aki a keleti színházat próbálja megismertetni egy olyan társulattal, akik azt nem veszik komolyan. Majd „becsúszott” egy vendégszereplés Szabadkán, Mrozek Tangójában Stomil szerepe.

– Az ember azt gondolná, közel áll hozzád Mrozek, hiszen az Emigránsokkal diplomáztál.

– A Tangó világa ahhoz képest meglehetõsen szürrealista. Mozgalmas darab, tele egymásnak feszülõ energiákkal, amihez hozzájárult még a rendezõ, Puskás Zoltán dinamizmusa. És bár ismerem jól a szabadkaiakat, sokakkal régen nem játszottam vagy eddig még soha. Évad végén pedig jött a Verseny.

– Abban egy negyven fölötti férfit játszol. Lassan megtalálnak a korodnál idõsebb szerepek?

– Nem bánnám, mert már nem olyan szívesen játszanék húszévest. Harmincéves vagyok, ráncosodom, õszülök, de nem zavar. A világirodalom tele van középkorú férfiakra írt jó szerepekkel. Ami kell, az utolér.

Papp Tímea