Kisvárdai Lapok

2007. június 25.

Birtokos eset

Alvajáró románc – Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat és Yorick Stúdió

Az Alvajáró románc alkotói elvetik a pontos megnevezésre alkalmatlan, jobb híján mégis használt szavainkat, hogy mozgásra, gesztusra, zenére, ritmusra fordítsák le, illetve ezekkel helyettesítsék õket. A magyarul és cigányul elhangzó dalszövegek nem a szavak jelentésén keresztül, inkább hangalakjukhoz, jelentésmezõjükhöz önkéntelenül tapadó vagy a játszók által hozzájuk társított képzetek révén hatnak (ha egyáltalán: olykor épp az énekes teljesítmények tûntek az elõadás leggyengébb pontjainak). Mindez elõhívja az emberbõl atavisztikus, a társadalom és a konvenciók által elfojtásra ítélt, titkos és tiltott érzékenységeit. A mediterrán ember érzéki és érzelmi életének analízise hálás színpadi téma, ám egyben veszélyes vállalkozás is. A valódi dilemma: hogyan lehet az egymást élethosszig kínzó és imádó szerelmesekrõl anélkül beszélni, hogy közhelyszótárt gyártanánk?

Kevesen látták, s még kevesebben tudták megragadni ennek a déli embertípusnak a karakterjegyeit olyan letisztult összefogottsággal, ahogyan azt García Lorca tette. A tõle kölcsönzött cím dicséretes módon csupán kijelöli, s nem rögzíti az olvasatot. A spanyol szerzõ, s egyáltalán a cigányos-flamencós zenei és képi világ azonban nemcsak lehetõséget ad, egyben óriási felelõsséget is ró a színészre. Feszességre, pontosságra, már-már erõszakos határozottságra kényszerít – zenében, mozgásban, dramaturgiában, színészi jelenlétben. A konstrukció kizárólag úgy mûködik, ha az elõadás minden másodpercében feszültségtõl vibráló erõtér teremtõdik a színpadon, amely az elsõ pillanattól az utolsóig lavinaszerûen sodorja magával a nézõt, nem hagyva idõt kérdésekre vagy megtorpanásra. Az általam látott tegnapi elsõ elõadáson ez az elsöprõ erõ nem mindig érvényesült, az viszont így is világos, hogy András Lóránt rendezõ-koreográfus figyelemre méltó igényességgel dolgozott a fiatal marosvásárhelyi csapattal.

Az eredetihez hangulatában hû García Lorca-parafrázist látunk anélkül, hogy az író akár közvetve szóba kerülne. Két férfi küzd egy cigánylány szerelméért egymással és önmagával. Késõbb derül ki, hogy a tét csupán a nõ tulajdonlása. A lány magakelletõ, kacér csábítóból hamarosan meggyötört rabszolga, használati tárgy, végül egy gyilkosság szánnivaló áldozata lesz. A helyszín egy falusi kocsma, de a gazdaságosan komponált, egységesen fekete, idõnként fényhasábokkal összeszabdalt térbe – Szabó Annamária munkája – helyezett csekély számú tárgy lehetõséget ad arra, hogy általánosan értsük a látottakat. A szintén fekete háttér elõtt két zenész (Sándor Gyula és Zonda Attila) ül. A gitáron pengetett spanyolos dallamok többé-kevésbé megidézik az egyszerre baljós és érzéki atmoszférát.

Az idõnkénti üresjáratok ellenére sem tûnik hosszúnak az egyórás idõtartam, de a további sûrítés kifejezetten jót tenne az elõadásnak. Ahogy az is, ha a túlságosan rövid jelenetecskékre tagolt, szétszaggatott dramaturgiát is összébb rántanák. (Persze nem a balladisztikus, kihagyásos szerkesztésmód lineárissá silányítását hiányolom.) Nem világos, mi szükség van például a burleszkjelenetbe illõ szellemeskedésre, amikor a két macsó küzdelmes-testvéries kapcsolatát az üveggel és pohárral eljárt „nyitótáncuk” jóval találóbban fejezi ki. Ördög Miklós Levente võlegénye csak az elhálás után veti le álarcát: nem gáláns lovag, csak egy öntelt, hiú pacák. Tollas Gábor csábítója sem sokkal jobb választás, mindenesetre kéznél lévõ pótszer. Éppen rá van szüksége a férjbõl gyorsan kiábránduló arának, a sugárzó érzékiségû lányból megtört tekintetû feleséggé süllyedõ Szabadi Nórának. Izgalmas, bár nem végig egyformán intenzív Fekete Zsolt e.h. jelenléte – finoman nõies, bizonytalan státuszú lény, a lány feltétlen bizalmasa. Talán az egyetlen, aki az elsõ pillanattól fogva tisztában van azzal, milyen sors jutott nekik.

Jászay Tamás