Kisvárdai Lapok

2007. június 26.

Idõigényes színésznõ

Vicei Natáliát háromszor láthatjuk Kisvárdán

Vicei Natália tegnap Sárbogárdi Jolán jegyárusítói egyenruhájába bújt, ma este pályájától búcsúzó párizsi színésznõt alakít Bulgakov Moliere-jében, pénteken pedig a Negyedik nõvér Bábuskájaként mutatkozik be.

– A ti Jolánotok az élet által elhasználtabbnak tûnik. Miért keserûbb a szokottnál?

– Nem szándékosan lett ilyen, hanem azért, mert én csináltam. Az, hogy Sárbogárdi Jolán milyen a színpadon, nagyban függ attól, hogy melyik életkorban találkozik vele a színésznõ, és mit akar elmondani a segítségével. Huszonöt évesen hiába van az ember akármilyen nagy bajban, bízik abban, hogy még bármi történhet vele. Engem ez a szerep most, olyan korban talált meg, amikor ennek az esélye már egyre kisebb.

– Azt mondod, hogy erre a nõre már nem sok jó vár az életben?

– Az elõadást keretbe foglaló vekkercsörgés azt üzeni, hogy bár egyetlen napra kitörhetsz abból, ami megköt és lehúz, de aztán rájössz, hogy nincs menekvés, minden folytatódik a régiben. Néhány éve itt Kisvárdán láttam Telihay Péter nagyon szellemes komáromi rendezését, amit gyakorlatilag végigröhögtem. Aztán amikor mi is mûsorra tûztük az Ibusárt, az elsõ olvasópróbán szembesültem azzal, hogy Jolán kifejezései, szóhasználata ugyan vicces, de amit mond, az egyáltalán nem az. Furcsa kettõsség ez: nem tagadom, jó érzés, ha nevetnek rajtam. De a színpadon mégsem bújhatok ki a saját bõrömbõl, márpedig én nem találom Jolán sorsát nevetségesnek. Akkor nyugodtam meg igazán, amikor Parti Nagy Lajos gondolatait olvastam a darabról, ahol arról beszél, hogy az Ibusár az öregedésrõl és a magányról szól. Azt is mondja, hogy Sárbogárdi Jolán õ maga – amikor próbáltuk, én pontosan ugyanezt éreztem. Úgy is mondhatjuk, hogy kihasználom a figurát azért, hogy elmondhassak valamit errõl az életérzésrõl. Akkor is, ha ez nem mindenkinek tetszik.

– Szabadkán voltak ilyen reakciók?

– Akadt olyan, szerintem igazságtalan vélemény, miszerint az operettes vonalat teljesen ki kellene iktatni Jolán életébõl. Valójában ebbõl elenyészõ mennyiség jelenik meg a színpadon, az is csak azért, hogy megmutassuk: minden belül, az õ fejében történik. Nincs ebben semmi különös, én például gyerekkoromban sokat beszélgettem magammal, és a kérdéseimre mindig kaptam választ is. A lényeg persze ennél a szerepnél is csak annyi, hogy ne váljon magánüggyé: mindegy, hogy a nézõ nevet, sír vagy elgondolkodik rajta, de legyen hozzá valami köze.

– Arra nem is gondoltatok, hogy a darab egyszemélyes változatát add elõ?

– Szerencsére nem. Régebben kosárlabdáztam, a színház pedig ugyanilyen csapatjáték, számomra elsõsorban kollektív munka. A próbafolyamat arra szolgál, hogy két személy viszonyát pontosan tisztázzuk. Ha készen vagyunk a szituációval, akkor az abban szereplõ figura önmagától kezd el mozogni és cselekedni. A monodráma az én szememben ennek a megvalósítására nem alkalmas.

– Sárbogárdi Jolán legnagyobb álma a színházi karrier. Bulgakovnál viszont Madeleine Béjart-t, az ünnepelt, pályája alkonyához közeledõ színésznõt játszod.

– A színésznõ is csak ember; Madeleine Béjart színésznõsége csak egy körülmény. Valójában olyan nõt játszom a darabban, akinél egy rövid jelenetben, minimális felfutással meg kell mutatnom, hogy darabokra törik az élete. Kevés idõm van rá, ezért jóval nehezebb, mint az Ibusár, ahol végig a színpadon ülök az operett alatt is. Sõt nem egyszerûen ülök, hanem folyamatosan írom mindazt, ami mellettem elhangzik.

– A Negyedik nõvérben sem töltesz sokkal több idõt színpadon, mint a Moliere-ben.

– Igen, másfél óra alatt négy nyúlfarknyi jelenetem van, miközben a darab eleje és vége között eltelik másfél év. Egyik szerepemmel sem birkózom meg könnyen, a Bábuskát a bemutatón még nem is sikerült teljesen megszereznem. Nem tudtam eleget próbálni, miközben nagyon idõigényes színésznõ vagyok. Egyébként kevés olyan szerep volt eddig a pályámon, ami rögtön megadta magát. Meggyõzõdésem, hogy egy-egy új elõadásban hetekig nézhetetlen vagyok. Ilyenkor elõjönnek a kamaszkori félelmek, úgy érzem, nem tudok mit kezdeni a kezeimmel, képtelen vagyok viselkedni a színpadon. Idõre van szükségem, mert nem én csinálom meg a szerepet, hanem hagyom, hogy a szerep csináljon meg engem. Távol áll tõlem a beképzeltség, de most már csak az érdekel, hogy magamnak maradéktalanul tetsszem. Mindegyik szerepben kell valami plusz, amitõl az egyedi és megismételhetetlen lesz – legalább is nekem. Persze sokszor könnyebb lenne jót aludni, de csak akkor vagyok elégedett, ha sikerül ezt a pluszt megteremtenem.

Jászay Tamás