Cseppben a tenger – sörsátrakban a fesztivál. Ha csak a sörsátrakat nézzük, akkor is lemérhető az a hatalmas fejlődés, ami a kisvárdai fesztivált jellemzi a kezdetektől napjainkig. A kezdeteknél ugyan nem voltam ott, nem is emlékszem pontosan, mikor léptem át először a művház küszöbét, de tisztán él bennem a kép, ahogy Nyakó Béla ott állt az ajtóban a maga megkerülhetetlen termetével, és üdvözölte az érkezőket. Mielőtt azonban átléptük volna e küszöböt, a bejárat előtti placcon toporogva, kezdésre várva hol innen, hol onnan ütötte meg az ember fülét üdvrivalgás, a rég nem találkozott ismerősök, barátok, pályatársak egymásra találásának semmihez sem hasonlítható hanghatása. Vagy csak némán egymás nyakába borulók, egymás hátát lapogatók, fejüket egymás vállába fúró összeölelkezők látványába botlott a tekintet, tapintatosan bámulva, hogy ki kicsoda.

Az ácsorgás, a toporgás fontos az emlékképekben, mert a művház előtt mindössze két-három fehér műanyag kerti asztal állt néhány székkel, piros napernyővel, hívogatón, ám leülni hozzájuk valahogy nem illett – sokszoros lett volna a túljelentkezés egy-egy ülőalkalmatosságra, ámbár a télen-nyáron üzemelő köztéri padok kétségtelenül enyhítettek valamit az ínséges helyzeten.

Aztán az évek során szaporodni kezdtek a fehér kerti asztalok a székekkel, napernyőkkel, mediterrán terasz hangulatát idézve, és a művház előtere helyett mind többen választották az éjszakába, pontosabban reggelekbe nyúló beszélgetések

színteréül az egyre barátságosabb placcot. Csakhogy mint tudjuk, az időjárás szeszélyes – Kisvárdán is. Nincs tekintettel fesztiválra, szabadtéri előadásokra, estéli meghitt hangulatra. A zuhogó esőben megint csak a művház előtere maradt, jóllehet egyik legkedvesebb élményem épp egy ilyen szorult helyzethez kötődik. Az újvidéki fiatalok, Szorcsik Krisztáék, Mezei Kingáék az asztal tetején táncolva, ordítva énekelnek hol magyar, hol szerb dalokat, verik a taktust a kármentőn, amely mögött megszeppent büfés mérlegeli a bútorzat esélyeit a túlélésre, és egyáltalán, a jövőt. Seress Zoli behúzott nyakkal (ami az ő esetében egyáltalán nem könnyű) várja az asztal tövében párját, a hangulat elementáris. És akkor Magyar Öcsi fejével a duhajkodók felé biccentve, lakonikusan a fülembe súgja (lehet, hogy a hallhatóság kedvéért kiabálta, de nekem suttogásnak tűnt): dudorásznak a szerbek. Azóta szállóige lett ez, tán már magam is elmeséltem a Kisvárdai Lapokban.

Az igények kikövetelte változások, avagy a változások inspirálta újabb igények mindenesetre megteremtették és azóta is folyamatosan bővítik a sörsátor intézményét, ahol persze nemcsak mulatozni lehet, hanem beszélgetni is hajnalig, megvárva az ágyba küldő napfelkeltét – a színházi ember jobbára sötéthez, lámpafényhez szokott, a felkelő nap elől csukott szemhéja vagy legalább sötét napszemüveg mögé menekül. (Itt jegyzem meg, hogy a sörsátorban természetesen lehet bort, pálinkát, Várdakeserűt és üdítőket is fogyasztani.)

Az első sörsátor a művház bejáratától rendezői balra létesült, mára azonban már szinte körbeveszik az épületet, jótékonyan csökkentve az időjárási viszontagságoknak való kiszolgáltatottságot. És ne feledjük, volt idő, amikor az egyik sörsátor előadóestek, stúdióprodukciók helyszínéül szolgált – na de akkor még nem volt meg a kamaraterem. Ma már rendeltetésszerűen használtatnak az impregnált ponyvák, védelmükben kizárólag evés-ivás, beszélgetés és örömzenélés zajlik. Ez utóbbi tán kicsit egyoldalú, a szemközti egyetlen sorház lakóinak mintha nem okozna igazán örömöt. Ennek következtében nem sokkal azután, hogy előkerülnek – márpedig rendre előkerülnek – a hangszerek, gitár, dob, miegymás, megjelenik a rendőrség is, csendesebb vígadásra szólítva az egybegyűlteket. Az efféle kihívásoknak (is) köszönhető a fejlődés, a haladás, melynek iránya konkrétan a művház melletti hátsó traktus, ahová idén kéretik éjjel 1-kor átfáradni, az első büfé ugyanis be fog zárni, tevékenységét stafétaszerűen átadva a sorháztól távolabb esőnek. A művház felé nyitott sátorkomplexum utca felé eső hátsó fala-ponyvája hivatott ugyanis a hangszigetelésre.

Ez a tíz nap kétségtelenül a tolerancia próbája is a város és a fesztivál számára – mi a magunk lépését idén is megtettük. És hát a Karády-dal közismert sorát némileg átalakítva: csak tíz nap a világ… (Más forrás – John Reed – szerint tíz nap csupán a megrendítésére elegendő.)