Kisvárdára először randizni jöttem. Akkor már egy éve húzódott a távizé köztünk, de ő nem jöhetett, csak én mentem néha. Telefonálás, és néha egy levél, amit úgy kellett kikönyörögnie a jelmeztervezőnek tőle.

Kisvárdán először nem volt szállásom, nem volt kitűzőm, nem volt ételjegyem és nem volt színházjegyem semmire. Nem tudtam, ki a zsűri és hogy milyen díjakat ad ki, nem ismertem a társulatokat, a rendezőket, a színészeket – csak az ő színházáét, mert velük előző évben együtt éltem hónapokig.

Nem tudtam, mire is megy ki ez az egész. Beköltöztem a kollégiumba a színészlányok közé, két összetolt ágyon aludtunk hárman, repültek a melltartók, szandálok és fülbevalók, amikor lánykérőbe érkezett morcosan ő – akivel aztán négy évig éltem Budapesten, és aki soha többé nem dolgozott színházban, és akit mindenki a román fiúnak hívott. És én
folyton ingerülten javítottam: nem román – romániai, pontosabban erdélyi.

Kisvárdára másodszor megbízatásból jöttem. Lett szállásom, a legelőkelőbb szállítós szállodában, kaptam trikót, kitűzőt, rengeteg ételjegyet, tizenvalahány színházjegyet a legjobb sorba, tudtam, milyen díjakat kell-lehet kiadni, ismertem már egy csomó színészt és rendezőt, persze, leginkább azét az erdélyi színházét, ahonnan elcsaltam őt, és ismertem a zsűrit is. Én voltam az egyik tagja.

Most, harmadszor, a versenyprogram részese lettem.

Egész kicsi volt a gyomrom az előadás előtt. De kár hogy ilyen kevesen férnek majd be! – gondoltam, mert imádtam ezt a szöveget fordítani és nagyon hittem az előadásban. És szerettem Szabadkát, akárcsak azt az erdélyi várost, régen.

Aztán még kisebb lett a gyomrom, mert kiderült, hogy, ki tudja miért, a kevésnél is kevesebben, talán, ha hatvanan jöttek el és ők sem fogadták igazán jó szívvel szerelmes előadásomat, a Kicsik és polgárokat.

Szorongás, szerelem, remény, becsvágy, tervek, viták, siker, bukás. Ez mindháromszor velem volt Kisvárdán.