Novoszibirszk és Párizs, Budapest és Tbiliszi, Gyula, Moszkva, Oszló… Kisvárda. Hosszú vándorlás után ide érkezett Thália ekhós szekere tegnap, rajta Liliomfi, Szellemfi, Mariska, Kamilla kisasszony, Szilvai, Kányai, Erzsi, Gyuri, Schwartzék, no meg Kati, Gizi, Ica, Uracs, Jani és a többiek. Fesztiválra jöttek, a huszadikra. A színfalak mögött izgatottan vártak, alig fékezve kirobbanó játékkedvüket.

Csak hát nem lehet egyből a lovak közé vágni, ugye, pláne a huszadikon. Előbb az üzenetek, a beszédek (valljuk be, a komédia ördöge néha ezek alatt sem alszik), csak aztán az aktorok. Tartsunk rendet. Hegedűs D. Géza „maszkos” beszéde mintha még jobban felébresztette volna az incselkedő ördögfi mókás kedvét, s miután megtudtuk, hogy a fesztivál „szigorú angyalai kariatidákként tartják vállukon” a határon túliak fesztiváljának szétomlani (?) készülő szerkezetét, már egyre türelmetlenebbül vártuk, hogy ránk szabadulhassanak
a beregszászi teátristák színházat játszani.

A sokat emlegetett „Sekszpír Vilmos” is megirigyelhette volna, hogy mivé vált Szigligeti darabja Vidnyánszky Attila vezénylete alatt. A jó öreg Vilmos szállóigéje is valóságos értelmet nyert tegnap este: színház volt az egész világ, a világ pedig – a benne játszó férfiakkal és nőkkel – erre az estére a kisvárdai színpadra költözött. A Vidnyánszkyelőadások zsúfolt tereihez képest gyanúsan üres volt a színpad: csupán egy elfüggönyözött ekhós szekér állt középen. Rajta felpingálva a már felsorolt városnevek, Gyulától Novoszibirszkig, hát ugye, hogy egy egész világ? Öt perc után már megnyugodva állapítottam meg, nem csalás, nem ámítás: ez Vidnyánszky-rendezés, hiszen szinte alig győzöm kapkodni a fejem, hogy a
„szélesvásznú” teremben befogadhassam a párhuzamos cselekvéseket.

Persze tudom, az sem baj, ha imittamott lemaradok valamiről, csak azt sajnálom, hogy emiatt lekések egy-egy jól kidolgozott és végigvitt színészi játékról. „Ez ilyen tempóban nagyon fárasztó” – mondanám én is Liliomfival, de hát tudom, hogy ez is csupán szellemes improvizáció, találó vendégszöveg, amelyből egyébként sok akad az előadásban. S mire is mennék a megjegyzésemmel? Inkább hagyom, hogy sodorjanak magukkal Beregszász teátristái, süssék el az összes elsüthető szójátékot, mondják el a világ- és a magyar drámairodalom szinte összes közszájon forgó idézetét, és játsszanak, játsszanak, játsszanak. Ha csak dalban tudják néha elmondani, amit akarnak, akkor zendítsenek rá, hiszen
azt is remekül csinálják. Kár, hogy a műsorfüzetből nem tudhatjuk meg, ki a „felelős” a nagyszerű dallamokért. Kár, hogy az élő televíziós közvetítés miatt egy svungban lejátszott előadás kicsit leül a harmadik felvonás tájékán. Kár, hogy a sok remek játékötlet mellett néha engednek a „divatosabb”, ennélfogva erőltetett ideáknak. Talán ennyi, amit felróhatnék nekik. A kritikusokra vonatkozó részt pedig vegyük úgy, hogy nem hallottam. Amúgy meg bevallom, valóban megrendelésre írtam ezt a szöveget, a Kisvárdai Lapoknak. Tudják, az
a lap, amiből Hegedűs D. Géza idézett hosszasan a megnyitón. Pedig tőle nem rendelte meg senki, hogy idézzen. Egyszerűen csak tetszett neki az a szöveg. Mint ahogyan nekem az előadás. A kekeckedéseket csak azért írtam, nehogy azt higgyék, lefizettek a beregszásziak.

Egyszóval, le az összes ragasztott bajusszal, akarom mondani, kalappal, kedves teátristák. Amelyet külön megemelek, mély hódolattal, Rácz József előtt. Bármelyik kariatida (esetében Atlasz) megirigyelhetné: vállán cipelte az egész előadást. A megroggyanás veszélye nélkül. Pedig nem is kapott elismerő oklevelet.