Ti általában hosszabb ideig készítitek az előadásaitokat, nem hathetes próbafolyamat alatt jön létre a produkció.

– Ezt az előadást két hét alatt csináltuk.

– Komolyan?

– Jó, talán valamivel több volt, mint két hét, de csak néhány nappal. Mindig nehéz elkezdeni egy próbafolyamatot, honnan és hogyan indulunk, mi lesz aztán belőle. Ebben az esetben az idő hajtott. Az a számunkra viszonylag ritka helyzet állt elő, hogy tudtuk a gyulai bemutató napját, amikorra el kellett készülnünk, de nem vált nyomasztóvá ettől a próbafolyamat. Ez volt az első olyan bemutatónk Beregszászban, amelyben a fiatalabb gárda került előtérbe. Mindenki nagyon akarta megmutatni azt, hogy mi is ott vagyunk, és persze szerettünk volna ismét Vidnyánszky Attilával dolgozni. Az is különleges volt, hogy ez volt az első olyan előadás, ahol Attila azt kérte, mire megérkezik Beregszászba, már mindenki tudja a saját szövegét. Aztán hazajött, és bevonultunk próbálni. Ő délelőttönként a konyhában írta a zenét, a fő dallamokat, kimentünk hozzá időnként gitárral, klarinéttal, s meghangszereltük az alapján, hogy ki mit tud eljátszani belőle a hangszerén. Egy nap – egy felvonás volt a munkarend. Aztán szóltunk neki, hogy ez így talán kicsit gyors lesz, és álljunk le. Ez a tempó…

– Olyan felpörgetett, mint az előadás egyes jelenetei?

– Pontosan. Az tulajdonképp a napi munkából került bele az előadásba. Aztán elmentünk Gyulára a bemutató előtt, ott még próbáltunk körülbelül egy hetet, de az már inkább arról szólt, hogy beálljunk a térbe, mert ez volt az első díszletünk, amit legyártattunk. Eleinte nem, vagy csak nehézkesen működött. A harmadik előadáson viszont éreztük, hogy az egész
beindul. Ott ült a nézőtéren a magyar női vízilabda-válogatott, és velünk skandálták, hogy Falu végén templom, bemegyek- e, nemtom. Az nagyon jó érzés volt, jó előadás is lett volna, de az eső elmosta, és a vége bennünk maradt.

– Hatott rátok Makk Károly híres Liliomfi-filmje?

– Nem tudom, mennyire hasonlítunk arra, de ez az előadás a színházról, a színházcsinálás hétköznapjairól szól. A próbák kezdetén épp Chaplin- filmeket néztem. Azt, hogy egy
út került az ekhós szekér hátuljára, onnan vettem. Ikarust nem festhettünk oda, mert azzal járunk, bár a rendszám felírásán gondolkodtunk. Érdekes, hogy az ekhós szekér szinte
minden előadásunkban szerepel: a Sólyompecsenyében, a Karnyónéban, igaz, abban kicsit megfenekletten. Itt eredetileg azt akartuk, hogy behúzom a szekeret, azzal indul az előadás, de túl nehéznek bizonyult. Most aztán ott áll már a színpadon, amikor kezdünk. Megérkeztünk valahová, s a végén fordul a kocsi, hogy továbbmenjünk.

– Direkt vagy a tudatalatti hatása ez?

– Nem a tudatalattié, az biztos. Mi minden előadásunkban magunkból indulunk ki. Igaz, most kezdtünk el próbálni Vidovszky Györggyel a Don Quijotét, ahhoz ő ha nem is szekeret, de fogatot kért díszletnek.

– Több Chaplintől ismert mozdulatot csinálsz az előadásban. Ez is a filmek hatása?

– Chaplint nagyon szeretem, de a mozdulatok véletlenül jöttek. A szerep még elbírt volna többet is talán, de nem akartuk utánozni sem a gegjeit, sem a híresebb mozdulatsorait. Egy olyan színészről van szó az előadásban, aki szereti ezt a fickót. Mármint Chaplint.

– Hol vagy te személy szerint Liliomfiban?

– Egy társulatról szól a darab. A történet minden színházra, minden színészre érvényes. Ez egy nagyon jó szerep, lehet benne lubickolni. Arra jó, hogy megmutassam, hol tartok, mit tudok már, ízelítőt adhatok belőle.

– Azt például megmutathatod, hány hangszeren játszol. Tényleg, hány hangszeren játszol?

– Ha ezt játéknak lehet nevezni, akkor bármilyen hangszeren, amin kérik. Hegedülni tanultam zeneiskolában, de azután tíz-tizenkét évig nem is vettem a kezembe. Gitározgatni a főiskola első félévében kezdtem. Egy-egy motívumot bármin megtanulok, már ha az illúziókeltés elég a szerephez.

– És a színpadi mozgáskészséged honnan jön?

– Semmi különös, a beregszászi színházból. Attila igen jó koreográfus.

– Térjünk vissza egy picit a szekérre meg a ráfestett útra. Egész évben sokat játszotok mindenfelé Magyarországon. Te hogy bírod a vándoréletet?

– Megszoktam már, de azért fárasztó. Anélkül például meglenne az ember néha, hogy pakolnia kelljen. De ez másként nem megy. Minden szerepnél és minden előadásban van egy-egy mondat, amibe bele szoktunk kapaszkodni. Most ez a „Ha játszhatom, akkor boldog vagyok”.