Vázlatos előadás a szabadkaiak Kispolgárok-produkciója, a szó minden értelmében az.

Gorkijnak az előző század fordulóján írt, egyébként első drámáját új fordításban, a Faragó Zsuzsa fordító által ajánlott új címmel (Kicsik és polgárok), jelentősen lerövidítve játssza
a Szabadkai Népszínház magyar társulata. Az új magyarításnak hála a szöveg többnyire jól mondható, általában frissnek hat, s mindazon megjegyzések, melyek alapján alig néhány évtizede a drámát – nem egyedül Magyarországon – még mint „az öntudatosodó dolgozó tömeghez” szóló himnuszt dicsőítették, (természetesen) elszivárogtak.

Apropó, elszivárgás: azt érezni – különösen az első felvonásban, majd aztán megint, a zárlat felé loholva –, hogy hiányoznak a sarokpontokat összekötő elemek. Az épületváz teljesen világosan kiadja magát, ám az egyes lépcsőfokok körvonalai mintha időről időre elhalványulnának, láthatatlanná válnának. Ez olykor érthetően megnehezíti a feljutást a játszóknak: a mondatok, a rövidke jelenetek – s így a karakterek és sorsuk – folytatódhatnának, gyakran kimondottan folytatás után kiáltanak, ám ahelyett újabb snitt következik (erről később).

Kiss Kovács Gergely díszlete szintén erősen vázlatos: hangsúlyosan minden fából van a szobabelsőben – a méretes ajtók, a szimbólummá avatott szekrény, a korláttól a bútorokon át a padlóig valóban minden –, ám nemlétező, fekete falakhoz adnak félig-meddig valós keretet a berendezési tárgyak.

Mintha megállt volna az idő: a tiranni hajlamú apa, Besszemenov (Kovács Frigyes tegnap kissé gépies alakításában) a ház teljhatalmú ura – alamuszi felesége, alkoholista házifilozóf lakójuk, közönyös és/vagy dühös gyerekei, azok választottjai egyszerre rettegnek tőle és nevetik ki, már rég nemcsak a háta mögött. Variációk egy témára: kombinatorikai alapon váltják egymást a páston a duók, triók, kisebb-nagyobb csoportok, amelyek mind Besszemenovval és az általa képviselt ódivatúsággal igyekszenek szembeszállni. A legnagyobb kispolgárt jól jellemzi lakonikus megállapítása: „Ha cukor, legyen kocka.”

A Besszemenov ellen vívott dühödt meccsek közötti rövidke szünetekben a Bodor Johanna koreografálta, a meglepő módon a ragtime (?) hőskorát megidéző gépzongoraszóra prezentált mozgássorokat mutatnak be a játszók kékes generálfényben. A táncok néha jeleneteket választanak el egymástól, máskor jelenetet vágnak ketté vagy épp háromba. Az ötletből idővel aztán természetesen kényszer lesz, azaz folyton táncolni kell, akkor is, ha valójában nem kell(ene). (Miközben azt készséggel elismerjük, hogy a második felvonásban Kovács Frigyes és Szilágyi Nándor csettintős „párbajtánca” eredeti színfolt.)

Visszatérve Besszemenovra: egy ilyen férfi mellett aligha móka és kacagás az élet, ez pedig pontosan látszik az Akulina Ivanovnát játszó Faragó Editen. A szálfaegyenes derékkal jövés-menés a lakásban, a nő paraszti származását tudatosító, megfontoltan megválogatott vagy épp félig elrágott szavakból álló beszéd, a legtöbbször a semmibe unottan- bágyadtan révedő tekintet, aztán a lelassult agy- és testmozgás ellenére hirtelen dühösen villanó szemek, egyáltalán: az a fantasztikus jelenlét, amivel Faragó Editre nem lehet nem figyelni az előadásban, szóval mindez sokat segít abban, hogy azért mégis működjön a rendszer.

Aztán végül az elkerülhetetlen detonáció bekövetkezik: a fiatalok kirobbannak a családi fészekből.