Kisvárda legfőbb nevezetessége számomra a hajnali öt órás harangszó. Illetve az volt – tavalyig.

Első kisvárdai tartózkodásomkor a Vár melletti motelban szállásoltak el, ahol nemhogy harangszó, de még közvilágítás is csak nyomokban volt. Egy év múlva mint a Kisvárdai Lapok újdonsült szerkesztője felfelé buktam: beköltöztem a fesztivál tíz napja alatt a művházban és környékén legtöbbet sertepertélők, vagyis az állandó törzsvendégek főhadiszállására, a Bástyába. A panzió létezése, s létezésének mikéntje önmagában megérne egy hosszabb elemzést. Ettől eltekintünk, de pusztán azért, hogy végre-valahára eljussunk a harangozásig.

Emlékszem: mit sem sejtve, sőt némi büszkeséggel foglaltam el első alkalommal Bástya-béli lakomat - mert hát mégiscsak bekerültem a tutiba, és ami a lapszerkesztést meg izgága természetemet figyelembe véve nem utolsó szempont: nem kell úttalan utakon fél órát gyalogolnom, ha valamit a szobámban hagytam.

Minden rendben is zajlott, már amennyiben a keményen átdolgozott éjszaka után hajnali háromnegyed ötkor, félholtan ágyba zuhanást normális ügymenetnek tekintjük. Márpedig ez a mi kis redakciónkban ilyen forgatókönyv szerint történik naponta – és ez egyáltalán nem a panasz helye.

Csakhogy a már említett zuhanást követően alig negyed órával, amikor öles léptekkel haladtam a REMfázis felé, egyszer csak félreverték a szomszédos templom harangjait. Mint utóbb kiderült, majd utána kétszer tíz napon át megbizonyosodhattam róla, semmi félreverés: itt bizony ilyen a főműsor. Üres hasonlat lenne azt mondani, hogy mintha a fejemben kondultak volna meg; nem, olyankor a Bástyában az egész világ egyetlen gigantikus haranggá változik.

Szóval már otthon kitaláltam, hogy idén erről mindenképp fogok írni, mert ez nem maradhat megörökítetlen. Erre tessék: a szobám nem a templomtoronyra néz, ráadásul tegnap hajnalban valahogy elkerültem a menetrend szerinti hangorkánt. Bevallom, azóta kissé aggódom is: ugye fog még nekünk szólni a harang?