A Hyppolit, a lakáj közkincs. A filmváltozat (nem, nem a remake!) és a Játékszín-beli előadás poénjai és dalai, valamint koreográfiája benne élnek az összmagyar emlékezetben. Körülbelül annyira, mint a dalitársulatoktól örökölt játékmód. Igaz, hogy azon a világ már rég túlhaladt, de errefelé őrződik a láng. Noch dazu a közönségigény miatt.

A darab remek, poénjai kicentizettek, s a mulattató történet mögött felsejlik Schneider Mátyás életének picinyke tragédiája. Ezzel szemben az előadásban nincsenek tétre menő helyzetek, és a felépítés tökéletesen zavaros. A szünet ha nem is a legalkalmatlanabb pillanatban éri a gyanútlan nézőt, mindenesetre nem előzi meg fináléra utaló jel. Az is indokolná a pauza áthelyezését, hogy a jelenlegi második felvonást nyitó jelenetben érkezik házhoz Mimi, a hastáncosnőnek öltöztetett, ám hastánctudást a bármilyen stílusban előadható, smároláshoz dukáló fenékriszáláson kívül nyomokban sem mutató, minden mozdulatában ordenáré lokálhölgy. (Valószínűsíthetően a szerepformálást segíti a mozdulatok közönségességéhez tervezett ruhaköltemény.)
Ekkor érünk ugyanis az estéhez, és a következő jelenet, az operalátogatás füllentése és a schneidernéi felősségre vonás már másnap(osan) játszódik. Nyilván vannak okos nézők, de a buta kritikusra is kellene apellálni. A darab kontextusából arra sem kapunk magyarázatot, miért fakad épp a Holdvilágos éjszakánnal dalra Makáts főtanácsos, akit olyanra frizíroztak, mintha Prodigyrajongó „egytenor” lenne.

Az is zavaró momentum, ahogyan begurítanak egy zsúrkocsit pusztán a lazaccékla poénért. Persze, meglehet, hogy a színpadi balról nyíló ajtó mögött van a konyha, az ebédlőhöz pedig a nappalin, majd az előszobán keresztül vezet az út. A Schneider-villa, melynek látványát maga a rendező, Korognai Károly tervezte (bár ezt a kongóan ötlettelen díszletet látványnak nevezni meglehetős túlzás, hiszen a karakteres ízléstelenségnek is híján van), titkos rejtekútjai ismeretlenek. Mindenesetre két, táncolni igyekvő lány megbúvik bennük. Néha szobalányok, néha bárgörlök. Ahhoz, hogy tömeget képezzenek és látványelemmé váljanak, kevesen vannak, ahhoz viszont, hogy értelme legyen a megjelenésüknek, dramaturgiai funkciót kellene kapjanak. De nem kaptak. Az előadás legmélyebb pontja mégis az a poén, amikor Schneiderné a padlón széttárt lábbal tornamozdulatokat végez, s ebbe a tárlatba bukik bele az épp belépő Hyppolit.

Nincs itt szó aktualizálásról, nem a 2008-as újgazdagokról szól a mese. Ezzel nem is lenne baj, akkor viszont ne vendéglátós legyen a zenei alap, ne beszéljen annyira lazázva Csabcsi – aki akkor még Makáts Csaba –, mint ahogy a mai kúl csávók. Vagy ha elhangzik a szövegben, hogy Terka egy hónapot ad magának a bepasizásra, akkor talán tanúsítson ráutaló magatartást. Igaz, happy end van, ölbe kapás van, sugárzó szexus viszont nincs. És lehetne még sorolni a furcsaságokat a lemaradt fejgéptől és a Bécsi Napló című kellékújságtól – amely a budapesti Tosca elmaradását írja meg –, a bennmaradt süteményes dobozig és az összesöpretlen hagyott tányércserepekig. És az is igaz, hogy az előadás alkotói Hyppolit dala esetében visszatértek a gyökerekhez, mert a komornyik arról dalol, hogy a rendes férj az nem beszél, de ezt a számot annak a szájába adni, aki indirekt módon épp a félrelépésre veszi rá új gazdáját, meglehetősen bizarr (a Játékszínben az átírás következményeként, helyzethez illőbben arról dalolt Benedek Miklós, hogy a jó lakáj az nem beszél).

A társulat a ripacsériáig menően harsány és az abszolút semmilyen közötti paletta színeit
vonultatja fel, árnyalva nem kevés megúszással és nem-énekléssel. Közöttük (az egyébként teljesen feleslegesen borvirágosra festett) Dudás Péter az egyetlen, aki eltalálta a megfelelő hangot és játékmódot. Schneider Mátyásának van drámája, nem típusa, hanem igazi sorsa. És ő az egyetlen, aki pontos mozdulatokkal táncol.