Már sokan méltatták Kiss Csaba Csehov- novellákból írt színdarabját, okkal, mert nemcsak a csehovi életirodalomból tett elénk, hanem hozzáadta a maélést is. Jura, Aljosa és Gyabkin Laura Palmer után is kérdeznek, amikor Irina Bikulina titkát keresik.

A temesvári előadásban a három szereplő vidéki színészként anekdotázza végig az előadást. Szakmai ártalomból valamilyen hangszeren prüntyögnek időnként megindulva maguktól. A gyakori ritmusjáték az egyébként is élményként szóló szöveget teszi még zamatosabbá. Ebben a zenélgetéssel gazdagított keresésben egyik játékszerük a kottatartó, amely legtöbbször térbeli, időbeli elválasztót alakít, és ez szépen összecseng a nem kottából játszó – éppen nem színpadon, de (mondjuk büfében) magukat alakító – színészek sztorizgatásával. A színészek egymás előtt nem alakoskodnak, nyilván régóta kollégák, barátok. Így Aljosa (Kiss Attila) a szenvelgő, a lángoló szerelmi bánatban szétomló típus, Jura (Bandi András Zsolt) a titokzatos macsó, akinek ügyes kis trükkje a hallgatás, mert tud ő beszélni, ha akar, és Gyabkin (Aszalos Géza), aki szereti kifigyelni a többieket, aztán magáról időnként megfeledkezve hevülten rajongva fecseg. Ők hárman a típusférfiasságukkal elevenítenek meg egy nőt, a férfivágyat játszva el. Ahogy belekezd egyikük egy történetbe, az átélés boldogsága adta étvággyal, egy másik rögtön odaszól: csak ne színezd! Szép, némi irigységet sem szégyellő pontos férfiszerep- mondat ez. Élvezetes az előadásban, hogy a színészeket játszó színészek ugyanúgy mesélnek a nőről, ahogy a fociról. De mégis engedik sejteni, hogy a csehovi történetekben a nőről inkább hallgatni lehet. Arról az Irina Bikulináról beszélnek, játszanak (itt bicsaklik egy kissé az alaphelyzet: túl gördülékenyen untermankodnak egymásnak, de a játékkedvük feledteti ezt a problematikusságot), aki már nincs itt, és nem is lesz. Ezért nem kellene, hogy itt legyen. Talán az lett volna a  legszebb, ha a próbafolyamatban részt vesz Irina Bikulina (Magyari Etelka), mert egy igazi női váll, egy igazi lépés kifelé az eltűnésbe inspirálóan játékos lehet, de az előadásban nem vesz részt, nem gyengíti a férfiak lehetőségét, hogy eljátszhassák a vágyakozásuk igazságát, drámaiságát. Egyébként pedig a férfiakat gyakran terhelik a nők azzal, hogy beszélnek. Legalább az eltűnt, elveszített nőknek nem kellene beszélniük

A díszletből nem következik a varázslatos vidéki hely, hiába taposunk sok vég színes selyemben a nézőtérre. Hátul a színpadon, a közepén kissé megnyíló óriási női szoknya (amit először hatalmas női nemi szervnek gondoltam) rontja a színészek esélyeit,
hogy elhitessék velünk a hiányt, a vágyat. Ebben a színdarabban, pláne Csehovnál, a nő nem selyem, nem Uljana Szemjonova (a néhai 213 cm magas szovjet kosárlabdázónőt idézi meg az idomtalanul nagy szoknya) és nem szexi altszaxofonos, aki a darab vége felé egyre többet beszél; hanem átélt, netán átélni vágyott történet, ami azonban elmúlt, és gyaníthatóan nem is mindig baj, hogy elmúlt: A zsibbadásra várok, mondja Gyabkin, egy fogorvosi váróban. Bent ketten fogorvost alakítva beszélgetnek, és egy ideig folytatják a játékot, de a jelenetet egyszer csak megszakítják, mondván a fogászati históriában már túlzottan benne maradtak. Persze a
történetekkel, a kedvvel való játékkal megvan már az a mindent átlengő vágy, amihez képest szól ez a zsibbadásos mondat, amit ismerünk jól

Az előadás végére egyre több történetmotívum ismétlődik, mintegy értésünkre adva: mindenki vágyik valaki után, mindenkit elhagynak, de a legszemélyesebbnek megélt szenvedésünk is tucattörténet. De azért mindannyian próbáljuk ezeket mesélni – a három vidéki színészt alakítók is ezt játszották – és Csehovnak hányszor, de hányszor sikerült.