Hiába vannak Tasnádi Istvánnak ellenállhatatlan bájú mondatai, szellemes gondolatmenetei és jól felépített színházi helyzetei, amelyekből mondjuk Pisti a vérzivatarban-szerűen épülhetnek sorsok; amit láttunk, csak lyukacsosan félkész darab. A szöveg időnként megcsillantja a valóságot, mókázva dobja elénk azokat a kérdéseket, amelyeket mindnyájan újra és újra felkapunk. Meg kell halni! – mondja a konferanszié a saját viccén kacagva, aztán ahogy kimondja, megérti, mit beszél, ha komolyan veszi azt a három szót. Az előadás lényegében varietészerűen működik, a mutatvány: egy-egy élethelyzet megjelenítése.

Csiki Hajnal Szabóné Hajagos Bettinája a nőimitátor-jelenet elején borotválkozik, jelezve: a nő olyan férfi, aki anyát, szakácsnőt, szeretőt alakít. A szövege tréfálkozó, de ha utánagondolunk annak, amit mond, sejtjük, a szívünkben tényleg valahogy így növekszik a magány fekete lyuka.

Ám ahhoz, hogy utánagondoljunk, a rendezőnek, a színészeknek nagy varázslatot kell tudniuk: ezekhez a mondatokhoz meg kell állítaniuk az időt egy akkora pillanatra, amekkorában a nézővel megtörténik egy élet keserűsége és/vagy boldogsága. Fogalmam sincs, mivel lehet megállítani az időt, de azt hiszem, sokan pontosan ezért ülünk be színházi előadásokra, mert már valamikor megtörtént velünk: vannak, akiknek sikerül ez a mutatvány. Az örkényi kisember elevenedhetne meg Zoroaszter Leóval (Ördög Miklós Levente), aki időnként a függöny előtt elszavalja egy-egy költeményét. Az első pillanatokban még meg is van az időmegállító kettősség: a figura humora és drámaisága, ám ez utóbbi hamar elveszik, és csak a viccelődés, az eljátszott szerencsétlenen való nevetgélés marad – illetve az sem sokáig, mert a nézők megérzik, ezen nincs mit nevetni, mert ez nem egy ember, ez nem mi vagyunk, ez csak egy klisé.

Derzsi Dezsőnek nincs szerencséje Fregoli szerepével. A közönséget figyelmeztető Első sorban ülők, figyelem! kezdetű szólama olyan szöveg, amit (ide mindenki írja be a kedvenc színésze nevét) sem tudna úgy elmondani, hogy annak legyen értelme. Persze értjük, ennek a figurának kell végiggurítani a darabot, mert ő a konferanszié.

Buflakár Béla viszont hús-vér figura, s Henn János fel is építi. A hol lírai, hol szárazabban pontos, hol pedig érdektelen mondatokból egyre kevésbé halljuk ki az utóbbiakat, mert már egy embert figyelünk. A párkereső jelenetben egyedül neki van esélye, mert csak ő létezik valós entitásként. A nők mást játszanak, mint azelőtt: a nőimitátorság, az özvegység nem folytatható ebben a jelenetben. Koncz Andrea özvegy Blondin Emmaként végigvihetné a semmire nem gondoló, rendmániás nő figuráját, de nem csodálkozhatunk, hogy erről nincs mit mondania több mint másfél órán át. Szabóné Hajagos Bettina figurája ehhez képest
gazdagabb, de a nőimitátor monológja után már alig van tartalmas jelenete. Hozzájuk viszonyítva Blondinné Csepcsányi Titanilla (Szabadi Nóra) szerepe nehezen értelmezhető, mert monológja ezoterikus marháskodás, ami vicc csupán, nem lehet belőle embert mutatni. Stiebe doktor (Kovács Botond), a filozofálgató orvos figurájának épüléséhez is kevés a muníció. A Real Madrid-os jelenet Tasnádi jópofán megírt vonzalmáról szól, amivel csak annyit mond, hogy lám, vannak, akik néznek focit. A karácsony-giccs szép, ott sikerül is az önirónia és az esendőség pillanatait eljátszani.

Az előadásban gyakran fehérre festett arccal jelennek meg a szereplők. Ezt talán technikailag sem egyszerű kivitelezni, de nincs is világosan követhető rendszere, hogy kinek, mikor festett az arca. A születéssel, a profanizált szentséggel kezdődő előadás tréfálkodással fejeződik be. Ezt kezelhetnénk egy vállrántásként is, mondván: mit tudjuk, mi az élet? De ez csak akkor lenne helytálló, ha az élettel kapcsolatos kételyeket megfogalmazó előadást láttunk volna.