Jóleső, tiszta és erőteljes játékot hoztak a tanyaszínházasok, László Sándor rendezésében és a maga tervezte, hálózatos lépcsőkből álló emelvényrendszerére emelten, Janovics Erika egyszerű és nagyszerű ruháiban, és sikerre vitték a Várszínház ponyvái alatt, mennydörgéses égiháború közepette. A Góli Kornélia által készített színpadi adaptációt húsz fiatal ember mutatta be, olyan hevülettel és igaz áhítattal, mint ahogyan a monstranciát nyújtják a magasba.

Megbizonyosodhattunk arról, hogy mekkora erő is az, ha hisznek a játszók abban, amit csinálnak.

A Pál utcaiak történetében muszáj hinni, és jó hinni. Az idő múlása mit sem számít. Ezek a hősök képzelt nemzeti létünk nagy figurái közé sorolódtak immár, s amit fiúi és hazafiúi becsületről meg kellene tanulni, az tőlük megtanulható. A vágy, hogy Boka és társai, sőt Áts Feri és Geréb ne csak a képzeletben éljenek volt, igen erős volt a múlt század első felében. Nem is egy szélhámos adta ki magát Nemecsek Ernőnek.

A kollektív színház minden jó tulajdonsága érvényesült ebben a plakátegyszerűséggel fogalmazott, a becsület és barátság eszméi köré fogalmazott misztériumjátékban. A jelenetezésben és a játékmódban egyszerre érzékelhető a Biblia Pauperum egyszerűsége és a csapattörténetek fényes romantikája.

Teljes sötétben, dörgő csatakiáltással indul a játék. De tényleges erő löki föl a színpadra a játszókat, nem a szokásos botorkáló óvatoskodás zajlik, mint annyiszor, amikor ennek a műnek a bemutatását megkísérlik. Egyetlen perc elég ahhoz, hogy fiúkként elfogadjuk, majd később megszeressük a női szereplőket is. A jelenkori közönségnek szóló, beetető célzattal beleszőtt nyelvi gorombaságok hamar elpárolognak a dialógusokból, s a legfontosabb mondatok maradnak csak meg. Kis túlbeszélés azért maradt a zárójelenetre. De remek dolog, hogy a Pál utcaiak Boka Jánosa (Mészáros Gábor) ugyanolyan hősi karakter, mint a vörösingesek Áts Ferije (Mészáros Árpád). Ízes figura Csónakos (Soltis Lehel), épp úgy, mint a Nagypásztor (Kőrösi István) meg a Kispásztor (Raffai Ágnes). Kiválóan teljesít a Gerébet játszó Táborosi Margaréta, s klasszikus csapatot képez Weisz (Tankó Erika), Barabás (Kokrehel Júlia), Richter (Huszta Dániel) és Kolnay (Sirmer Zoltán) gittrágó kommandója. Még a kicsi Leszik (Lőrincz Rita) figuráját is meg kell jegyezni.

Jó terek, okos csapatmozgatások vannak, s az örök hibalehetőség, a csata megoldása is kivételesen sikerült. A homokbombák helyett textildarabok, rongylabdák és jól mozgatott tomahawkok segítségével és megkomponált birkózójelenetekkel sikerült illúziót kelteni.

Nemecsek Ernőt Béres Márta játssza, finom eszközökkel, erős meggyőzőerővel. Hogy a történet és a játszók együtt mennyire képesek voltak hatni, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a vörösingesektől távozó, a visszaszerezni próbált zászlótól ugyan megfosztott, de tisztelgéssel kísért Nemecseket a közönség gyermeki megindultsággal, fölcsattanó tapssal ünnepelte. S bár a vihar miatt szünetet voltak kénytelenek tartani, tisztes szép zárlatig sikerült elvinni az estét. A trombita takarodót fújt, s hangjaira elsötétült a kép, és sokak számára megkezdődött a felnőttkor.

A játékban a vörösingeseknek vörös, a Pál utcaiaknak kezdetben zöld, majd annak ellopása után kék zászló a jelük. Végig kellett gondolnom, vajon miért döntöttek úgy Újvidéken, hogy jobb, ha elvetik a regény eredeti ajánlatát. Emlékeim szerint Csele nővérének csak zöld és vörös anyag állt rendelkezésére otthon, melyből egy átlósan felezett, hatvanszor hatvan centis lobogót tudtak fabrikálni. Elszorult a szívem. Talán a két színhez veszélyesen társulna egy harmadik?

A játék jó volt. Ez a lényeg. „Tábornok urak! Önök hősiesen harcoltak!”