A tavalyi kisvárdai fesztivált a marosvásárhelyiek nyitották meg karakteres Yvonne-előadásukkal. Igazi „formalista” produkció volt: cirkuszi arénára emlékeztető térben kegyetlen bohócok és színpompás maszkák törtek a néma „mutyuli” életére. Bocsárdi László idei sepsiszentgyörgyi rendezéséről éppúgy elmondható, hogy nagy becsben tartja a formákat, ám az egyezések felsorolása ezen a ponton meg is szakad.

Bartha József egy járás kivételével minden oldalról zárt és steril, üres teret tervezett. Fekete falak közé szorítva, egyetlen, kerekeken guruló, sokfunkciós kanapé társaságában múlatja itt az időt léha és frivol hóbortjaival a királyi család. A rend fenyegetően tiszta birodalmát csúnyán összepiszkolja a hátsó fal mögötti, iszappal teli medencéből előóvakodó lény. Bár Yvonne csak az első rész végén hagyja el szótlan dagonyázásai kedvelt színhelyét – akkor Fülöp herceg a hátán cipeli ki az addig a medence szélén saját köreit rovó kis szörnyeteget –, a sárfoltok lassan mégis elborítják a színpadot. Ahogy a csíramentes világtól szabadulni igyekvő Fülöp egyre szorosabb kapcsolatba keveredik groteszk kiválasztottjával, úgy sokasodnak a királyi család életében az Yvonne hangsúlyos jelenlétére utaló szennyfoltok.

Beszédes jelmezekbe bújtatta Dobre Kóthay Judit tervező a szereplőket: emeljük ki közülük a nyitó jelenetet szuggesztív jelenlétükkel ókori tragédiák kórusaként uraló udvarhölgyek merészen erotikus kosztümjeit, Margit királyné színpompás toalettjeit és frizuráit, Ignác király aranypizsamáját vagy Fülöp herceg ártatlanságot hazudó hófehér öltönyét. És persze az Yvonnet groteszk fizikummal felruházó fenék-, has- és melltöméseket, amelyek torzzá változtatják törékeny alakját.

Kicsid Gizella Yvonne-ja időzített bomba, amit gondos kezek óvatosan helyeztek el a királyi udvar kellős közepére. Mintha egy kísérlet szemtanúi lennénk: vajon mit kezdenek a fennkölt eszméket hangoztató uraságok vele, akinek már a puszta léte is kimondhatatlanul irritáló a szemükben. A leendő burgundi hercegnő alig meghatározható nemű és korú zavaró elem: ártatlan csecsemő és mindentudó öregasszony egy személyben, végtelenül esendő és már a megjelenésével dühítő perszóna, sajnálatra méltó áldozat és maga a megtestesült provokáció. Utóbbiról győznek meg azok a részint valós idejű videófelvételek, amelyeken Yvonne kifejező mimikáját, rezzenéstelen arcát, könyörgő szemét kinagyítva látjuk. Előbb mélységesen animális, utóbb legalább látszatra háziasított jelenléte próbakő az udvar tagjai számára: kihívó viselkedése sérti az eleve sérült önérzetet, így aztán pusztulás a sorsa.

Hogy a Mátray László játszotta borús homlokú, sudár Fülöp herceg miért pécézi ki Yvonne-t, nem egyértelmű. A kései dackorszakban (?) nyakig járó fiú talán így szabadulna királyi szüleitől, talán ő is csak próba elé állítja őket, de lehet az is, hogy pusztán unatkozik. Igazán mulatságos, ahogyan a király és neje egy szem fiuk kedvében igyekszik járni: magukhoz csalogatják a furcsa kis porontyot, az öntelt Fülöp király (Nemes Levente) kutyába is lemegy, fogócskázik és bújócskázik vele, de csak megijeszti. Margit királyné (Gajzágó Zsuzsa) fűzfapoétai pályája építgetése közben igyekszik időt szakítani Yvonne-ra, akitől ugyanúgy viszolyog, mint az udvar többi tagja. A palotát benépesítő léhűtők közül többek igen pazar kabinetalakításokat nyújtanak. Mindenekelőtt Pálffy Tibor fojtott énekhangon beszélő, kígyómozgású és -természetű Kamarását muszáj kiemelni, de Váta Loránd fenyegető és fenyegetett Cirillje is emlékezetes marad.

A második felvonásban a fenséges undor addig fokozódik, hogy egymástól függetlenül minden erő egy célért kezd működni: a porszemnek végre ki kell kerülnie a korábban még olajozottan működő királyi masinériából. A formára azonban még ekkor is adni kell – a királyi család és üzletfelei össznépi tablóba merevedve bámulják, ahogy az utolsó vacsorán Yvonne torkán megakad a szálka, majd a földre omlik, hogy méltósággal teli haláltusában hagyja el a kegyetlen árnyékvilágot.