Zavarban vagyok ezzel az előadással. Másodszor látom, és bevallom: az a baj, hogy Mónival (Béres Márta) ellentétben én nem vagyok elég szép meg okos. Főleg az utóbbi nem. Pedig igyekszem annak tűnni. De hiába, most úgy látszik, nem jön össze. Mert ha elég okos volnék, akkor ilyeneket mondanék a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és Urbán András Társulata (a mindenit, de bonyolult) előadásáról, hogy szent és profán, szakrális és közönséges (finoman szólva), vagy hogy rituális színház, kegyetlen színház, és sorolhatnám a nagy szavakat. Csakhogy egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy valóban hordozza magán ezeket a jegyeket Urbán András Urbi et Orbi című előadása. Látszólag igen. De lehet, hogy mégsem.

Így tehát fokozatosan mellőzöm ezeket a kifejezéseket, akárcsak Urbán Pilinszky János darabját. Akkor pedig könnyen meglehet, hogy kiderül: csak a vágyott okosságom mondatja ki velem e megállapításokat, a lelkem legmélyebb bugyraiból feltörő valóság azonban azt sugallja, hogy csak képmutatás, amit én most hírül adok a „városnak és a világnak” e nagy szavakkal. Mert hiszen bevallom, hogy nem éreztem sem megtisztulást, sem részvétet. Pedig kellett volna. Feltehetően. Ha hinnék abban, hogy a kibeszélő-show felér a gyónás szentségével. De nem hiszek. Ezért csak azt tudom megállapítani, hogy jól sikerült terápiás csoportfoglalkozáson vettünk részt tegnap este, amelynek során megismertem négy kiváló színészt. És talán egy jó rendezőt, aki esetleg jól kendőzi azt, hogy szemfényvesztő.

Béres Márta, Erdély Andrea, Mikes Imre Elek és Mészáros Árpád színész jelenléte magával ragad, és feledteti velem azt, hogy kívülállóként figyelem a történéseket, s valahogy nem rendít meg az sem, hogy szörnyűséges bűnök kerülnek felszínre a „vallatás” során. Bűnök, amelyek talán a mellettem ülők lelkében is ott lapulnak mélyen elrejtve. Pedig azt sugallja az előadás: a következő áldozat akár ő vagy én is lehetnék. Vajon ha megszólítanának, vállalnám-e, hogy mikrofonnal a kezemben nyilvános vallomást tegyek arról, amiről nem szeretnék beszélni? Valószínűleg nem, pedig milyen könnyen megszabadulnék lelki terheimtől. Csakhogy nem megy ilyen egyszerűen. Mert érezném a mesterkéltséget, rájönnék, hogy „manipulálva vagyok”, és nem hinném el, hogy igazi bűnhődésben lenne részem, ha megvallanám bűneimet. Vajon büntetés-e, ha szappannal mossák ki Móni szájából az utálatos szavakat? Vajon elhiszem-e a babydollba öltözött asszonyokról, hogy meztelen a lelkük? S a pizsamás férfiakról, hogy számukra csak az a fontos, hogy valamiképpen megszabaduljanak nyomasztó lelki terheiktől? Úgy érzem, nem. Hiába játssza meggyőzően a négy színész, én tudom, hogy a kibeszélő-show ugyanolyan mesterkélt, akár a Big Brother-jellegű tévéműsor. Amit ugyanis nem szeretnék elmondani, azt akkor sem mondom el, ha két kamera és három mikrofon van „rám állítva”, mert egész egyszerűen NEM AKAROM elmondani. Ezért érzem kissé hamisnak az előadás alapötletét, ezért hiszem azt, hogy nem tudom elmondani mindazokat a nagy szavakat, amelyeket írásom elején említettem: szent, szakrális, kegyetlen, rituális. Mert ugyanúgy hamis lenne minden kijelentésem, hiszen okoskodáson alapszik.

De lehet, hogy mégsem. Korbácsoljatok meg. Én akkor is zavarban vagyok ettől az előadástól. Könnyen meglehet, hogy végül is ez volt a cél.