– A tavalyi fesztiválon te kaptad a pályakezdők Teplánszky Kati-díját. Mi változott azóta?

– Nagyon sok dolog a magánéletben és szakmailag is – de nem a díj miatt, mert másnap ugyanúgy fel kell kelni. Jól bánt velem a sors, hihetetlen szép feladatokat kaptam. Amikor rám bízták Nemecsek szerepét, nem volt bizalmam magamban. László Sándor azt mondta: „Rajtam áll, hogy kiosztom, magán, hogy megcsinálja.” Még soha nem kaptam annyi tömény szeretetet, mint a Pál utcai előadásain. Ismeretlen emberek a nyakamba borultak, de azt éreztem, ez nem nekem szól, nem annak, Béres Márta hogyan oldotta meg a feladatot, hanem Nemecsek Ernőnek. Ez a szerep nekem olyan, mint egy rekviem egy meg nem született gyerekért. Amikor hallottam, hogy a szakmai beszélgetésen szétszedték a Rockyt, nagyon megijedtem. Minden színész hiú, kevesen viselik el, ha kritizálják, de én úgy voltam vele, hogy ha engem bántanak, az nem baj, csak Ernőt ne… Bánthatják az Urbi et Orbit is, pedig abban is benne van szívem-lelkem, csak Ernőt ne.

– És hogy érezted magad a szakmai után?

– Sokat gondolkodtam azóta, miért rettegek, hogy rosszat mondanak rólam. 12 éves korom óta, mióta színpadon vagyok, sokszor mentem emiatt tönkre, és sokszor keltem fel. De van egy zseniális mondat: „Legyen meg a te akaratod.” Ennyi. Az előadás előtti este azzal a gondolattal aludtam el, hogy minden rendben lesz. Reggel arra ébredtem, hogy egy olyan ima jár a fejemben, amit kicsi koromban, a vasárnapi iskolában tanultam, és azóta nem mondtam. Megnyugodtam, és arra gondoltam, nem kell ennél több. Minden Pál utcai-előadás olyan volt, mintha megöleltek volna az égből.

– Előadás közben elkezdett zuhogni az eső. Kizökkentett ez téged?

– Kezdődött a csata, közben én körbeszaladtam a várat, és ezalatt úgy megáztam, mint egy veréb. Láttam, hogy a rendező leállítja az előadást, én meg azt éreztem, hogy ne tegye, hát még csak meg se halhatok… Amikor folytathattuk, nem éreztem, hogy a szünet megtörte volna a játékot.

– Ma este az Urbi et Orbit játszottátok. Hogyan kezdtétek el a munkát a nagyon sűrű Pilinszkyszöveggel?

– Urbán András hozta az anyagot, és nem értettük, mi ez. Nekem József Attila jelent sokat, a verseskötete ott az éjjeli szekrényemen, Pilinszkyt pedig sokáig erővel próbáltam megérteni. A próbafolyamat alatt elkezdtem a verseit olvasni. Nem biztos, hogy megértettem, de talán megéreztem. Az improvizációk viszont nem ehhez a szöveghez kapcsolódtak, hanem arról beszélgettünk, mi a vezeklés, a szenvedés, a bűn. Mi, négyen, akik az előadást játsszuk, együtt végeztünk az Akadémián, nincsenek titkaink egymás előtt. Beszéltünk a félelmeinkről, a fájdalmainkról. Ezekből a vallomásokból állt össze az előadás szövete.

– Meghívták a POSZT-ra és a szerb színházi fesztiválra is. Van különbség a magyar és a szerb közönség reakciói között?

- A szerbek nyersebbek, kicsi vadabbak, a magyaroknak az Urbi… talán néha sok vagy túl harsány. A Steriján először attól tartottunk, senki nem fogja nézni. Eleinte szállingóztak, aztán hirtelen bezúdultak. Először attól remegett a lábam, hogy nem lesznek, aztán a több mint négyszáz embertől. Én így képzelem az antik színházakat. A színpadon, hatalmas nézőtérrel szemben ott az eszköztelen ember, az, ami te vagy és a semmi, amit be kell töltened. Ennek az előadásnak az a varázsa, hogy nem eljátszunk valamit, hanem nekünk, bennünk is megtörténik a csoda. Volt olyan, hogy egy előadás után valamelyikőnk mélyre zuhant. Néha teljes megtisztulást érzünk, néha hihetetlen teherré válik, amit meg kell emészteni. Ha ez megtörténik, ami nekem napok kérdése, akkor jó.

– Van erre módszered?

– Olyan, ami bejáródott, nincs. Szerintem ott már baj van, ha tudom, hogyan működöm, mert akkor nincs tere a fejlődésnek. Lehet, hogy banálisan hangzik, de a fizikai dolgok engem szellemileg megindítanak. Azok a legboldogabb időszakaim, amikor nem kattog üresben az agyam. Nem munkamegszállottság ez. Nekem az az igény jelenti a színészt, hogy a fejlődésnek soha nincs vége.