– Obligát a kérdés, de fel kell tennem, hiszen színművészként, az utóbbi két évben pedig színházvezetőként, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata vezetőjeként is végigélt mindent, ami itt Kisvárdán zajlott. Nos, mi változott, mi őrződött meg?

– Én valahogy a kezdeteket szerettem nagyon, s a húsz év alatt azt tapasztaltam, hogy jó és rossz irányba egyaránt tekereg ez a hosszú történet. Én azt a formát tartom most is szerencsésnek, ahogy elkezdődött, jóllehet nyilvánvaló, hogy akkor kevesebb társulat volt, de az együttlét hosszabb, egymásra figyelőbb lehetősége nyílt meg számunkra. Egyszerre, egy időben voltunk itt. De talán anyagilag is több jutott erre. Mindenesetre úgy látom, hogy a verseny, a rivalizálás nem tett jót. Az sem, s a bántás leghalványabb szándéka nélkül mondom, hogy elkezdődött a válogatás, a zsűrizés, a szelektálás, az igazodás, a megfelelni igyekvés, felbukkantak többen, akik úgy érezték, érdemes itt sertepertélni, okoskodni. Visszaidézem a régi gyakorlatot: a társulatok az általuk legmegfelelőbbnek, az évadban leginkább kiemelkedő produkcióikat hozták el. Akkor tényleg lehetett miről vitatkozni, szakmai beszélgetést indítványozni. De ha most olyat válogatnak be, amit mi magunk sem szeretünk túlságosan, vagy már kiderült, hogy nem sikerült igazán, akkor tehetetlenek vagyunk, nem mondhatjuk, hogy mi nem ezt akartuk, inkább a másikat mutattuk volna meg a kollégáknak. Azért hívták, hogy szidhassák? De azt is el tudom képzelni, hogy minden évben más válogat, különböző ízlések adják elénk a programokat.

– Magát a díjazást is feleslegesnek tartja? Éppen ön, aki minden létező kisvárdai díjat megkapott, köztük az Életmű-díjat is?

– Természetesen tudom, hogy mindenki vágyik a megmérettetésre, örül, ha nézik, kiemelik, dicsérik. De ha magamba nézek, akkor ezeket a díjaimat nem tartom már a legmagasabbra: valamivel lejjebb kerültek a képzeletbeli polcon.

– Kicsit keserűnek látom. Mit javasolna, hogyan bonyolódjék tovább a fesztivál? Hogy szemináriumokkal, kísérőprogramokkal, fiataloknak szóló kurzusokkal bővült, annak csak örül?

– Hogyne. De azért korábbi beszélgetéseinkben sokszor felvetődtek olyan gondolatok, amelyek nem valósultak meg. A fakultatív ötletek inkább. Kialakulhatott volna egy olyan grémium, olyan szerveződés, ami a megvalósítási lehetőségeket kidolgozhatta volna. Visszatérve az elmúlt húsz évre: a kezdetekkor még őszintén vitatkoztunk, ki mertünk mondani őszintén kemény dolgokat. Ma inkább kerülgetjük a forró kását. Hallottuk, Gáti Oszkár Győrben – 60 évesen! – a magyar színház állapotáról milyen drámai őszinteséggel beszélt. És otthagyja a pályát. Akkor nincs baj az egyetemes magyar színházi kultúrában? Erről nem lehet beszélni? És amit lehet, hogy konzervativizmusnak fog ítélni, de én eszerint élek művészként és emberként is: nem bírom az indokolatlan trágárságot a színpadon. Akármit is mondunk, az esztétikai minőség mellett mi mégsem felejthetjük el, hogy magyarul játszunk, és ez még mindig „létkérdés” , bárhogy nézzük. A színházi nyelv romlása is ragadós! Azt is fájlalom egyébként, hogy megszűnt a közös produkció gyakorlata, mikor az ittlévő, javarészt fiatalok játszhattak együtt, egymással, s azokkal, akiket én derékhadnak, „szekérhúzó gárdának” nevezek, magamat is ideértve, s részt vehettek az egy hónapos közös próbafolyamatban. Kell ilyen lehetőség is, hiszen nincs tévés szereplés, ahogy az anyaországiaknak sincs már tévéjátékokban való fellépési alkalom. Anyaországit mondok, mert nemigen szeretem ezt a „határontúlizást” sem. Egyébként amiről beszélgetünk, az folyamat: látni kell, hogy az erdélyi színházak teljesítménye is hullámzó. Hol az egyik, hol a másik volt-van jó passzban, ez attól is függ, mikor, hol bukkan fel jelentős személyiség, jelentős személyiségek. És persze minden megítélés egyéni. Én – 62 évesen – nem fogom szégyellni, ha valamit majd másként látok, vagy többet megtudok valamiről, és megváltoztatom a véleményemet. Akár erről a mostani témáról is.