– Mélyen együtt éreztünk a zsűrivel. Valószínűleg rekord mennyiségű előadást néztek meg, és viszonylag kevés örömük lehetett benne.

– Én nem így látom. Az igaz, hogy amikor elvállaltam a zsűrizést, nem tudtam felmérni ennek a feladatnak a nagyságát, de jól bírtam a terhelést. Akadt ugyan egykét mélypont, és fizikailag sem volt könnyű ennyit ülni – be is dagadtak a lábaim, jártam ma a kórházban, térdig befásliztak –, ám ennek ellenére nagy élmény volt számomra ez a tíz nap. Éppen huszonöt éve vagyok a pályán, de nem jártam még ezen a fesztiválon, és először nyílt módom arra, hogy átfogó képet kapjak a határon túli magyar színjátszásól. Örültem Szűcs Kati Ági felkérésének, hogy most pótolhatom valamelyest ezt a hiányzó tapasztalatot. Egyébként ha nem jöttem volna el Kisvárdára – szűkebb pátriám szomszédságába –, akkor ugyanezen a héten valószínűleg Pozsonyban zsűriztem voltam a színifőiskolások nemzetközi fesztiválján. De itt voltam, és meghatározó élményt jelentett ez a másfél hét. Mindenekelőtt az, hogy ennyiféle művészemberrel találkoztam. A program is erősen hatott rám, az a rengeteg történet, amit a színpadon láttam. Érdekes, hogy nagy szerzők, nagy drámák csak elvétve bukkantak fel a műsorban – egy-egy Ibsen, Beaumarchais, Gombrowicz –, zömmel inkább középfajú darabokat, kortársi történeteket játszottak. Ezek együtt hatottak rám azoknak az embereknek a történeteivel, akik az előadásokat létrehozták, így sok különböző impulzus ért. Hajnalokig ültem a ház előtti padokon, ismerkedtünk, beszélgettünk, és engem már önmagában az is lenyűgözött, hogy hányféle gyönyörű módon hangzik itt a magyar nyelv.

– Milyennek találta az előadások színvonalát? Megfelelt a várakozásainak?

– Körülbelül erre számítottam, figyelembe véve azt is, hogy a határon túli kollégák nehéz körülmények között és szerény anyagi lehetőségek birtokában dolgoznak. Látszik, hogy kevés pénz jut díszletre, jelmezre, bár ez ma már Pesten is egyre inkább így van. Ugyanakkor érződik a produkcióikon az erő és a lelkesedés, ez még a rosszabbul sikerült előadásokon is átüt. Jól látszik, hogy melyik színház milyen színházkultúrából érkezett. Most már abszolút el tudom helyezni a társulatokat, ez beregszászi, amaz jellegzetesen erdélyi, és a vajdaságiak is magukon hordoznak egyéni jegyeket.

– Részt vett a szakmai beszélgetéseken, és említette az egyiken, hogy milyen különös helyzetként éli meg ezt.

– Eredetileg úgy gondoltam, nem fogok eljárni ezekre az eszmecserékre. Jobb hallgatni és bölcsnek látszani, mint esetleg megbántani kollégákat akár kíméletlen őszinteséggel, akár mismásolással. De aztán a gyergyóiak Világtalanok-előadása után annyira eltért a véleményem a többi zsűritagétól, hogy úgy éreztem, muszáj odamennem kifejteni az ellentétes álláspontomat. Azután meg már nem akartam elmaradni; ott ragadtam az egész sorozatra. Sokat tanultam abból, hogy különböző emberek hogyan látnak másként egy előadást vagy egy színészt. De nagyon különös volt hirtelen a „kritikus” szerepkörébe kerülni, amikor a másik oldalon gyakran épp a kritikusok ültek, és védték a produkciót. Vagy legalábbis elmondták, hogy miben és hogyan volt jobb, amikor ők megnézték.

– A zsűri nagyon eltérően ítélte meg az előadásokat?

– Kérdezte az orvos a kórházban, hogy milyen szempontok alapján döntünk majd a díjakról, de erre alig tudtam válaszolni. Nehéz megmagyarázni a szakmán kívüli embernek, mi mindent veszünk figyelembe, anélkül, hogy sokat tárgyalnánk róla. Gyakran vitatkoztunk – miközben egyébként végig nagyon élvezetes volt az együttlétünk –, de könnyen és gyorsan megállapodtunk a díjakban. Persze eltérő az ízlésünk, alapvetően mégis megegyezett a véleményünk. Ugyanazokat az értékeket ismertük fel a látottakban.