– A Pogánytáncban láttalak először, Kisvárdán, néhány éve. Nagyszerűen játszottál, jól megjegyeztelek. Valaki azt mondta akkor, hogy nehéz évek után tértél vissza. Ez mit jelentett?

– Ez ivást jelentett. Pedig a pályám jól indult, az Újvidéki Akadémián végeztem, Pataki László osztályában, majd Szabadkára szerződtem. Akkoriban ott a Ristić-féle színház működött, igazi multikulturális műhelyként, magába foglalta például Európa egyetlen cigány színházát. Izgalmas időszak volt. Aztán férjhez mentem és jött a háború, és valahogy ezt a kettőt így együtt nem tudtam elviselni. Akkor kezdtem inni.

– A háború félelmet hozott?

– Minden éjjel hallottam a csatazajt Vukovár felől, ültem éjszakánként az ágyban, hallgattam a távoli dörgéseket és reszkettem. Nem a félelemtől, hanem az iszonyattól. Bánatos lettem a háborútól, és ez a mai napig tart. Erős Jugónosztalgia él bennem, fáj a szívem azért az országért. Akik kitalálták a szétszakadást, meg is lakoltak azóta, de ezért nem lehet eléggé meglakolni. Hiszen ismerőseim, haverjaim voltak olyan fiúk, akik nem akarták ezt az egészet, és meghaltak benne. Én máig nem tudtam feldolgozni a közelmúltunk történelmét. Vannak helyek – Zágráb például, vagy Szarajevó –, ahol azóta sem jártam, és nem is szeretnék elmenni. Nos, tehát ittam, és az alkohol fizikailag kezdett ki. Ekkoriban kevesebbet dolgoztam, mert sokat betegeskedtem, és nyilván a színházban sem nagyon bíztak bennem. Ugyanakkor a kollégák és László Sándor igazgató szeretetét és támogatását mindvégig éreztem, a magaménak tudhattam. Amikor elváltam és elvonókúrára mentem, valamennyien mellettem álltak, s onnantól kezdve a pályám úgy alakult, mint a mesében. Azóta játszottam például a Pogánytáncot, a Portugált. Vagy A hóhérok havát, amiben egyebek között az esett jól, hogy elegáns volt a ruhám és a frizurám. Ez ritkán adatik meg nekem – itt végre egyszer megpróbálhattam szép színésznőnek kiadni magamat. Érnek meglepő örömök, idén például az Orfeum című produkciónk. Nem vagyok különösebben híve a zenés daraboknak, viszont ezt imádja a közönség, együtt énekelnek velem. Velem, aki nem is tudok énekelni. Ez külön élmény.

– Újvidéki létedre hogyan kerültél a szabadkaiak Gorkij-előadásába?

– Verebes István engem akart Akulina szerepére. Csodálkoztam ezen, nem is tudom, hogy miben látott vajon engem azelőtt.

– Bármiben is, én arra tippelnék, hogy a humorod, az ironikusnak tűnő lényed ragadta meg.

– Meglehet, bár ezt egyáltalán nem forszírozza. Nagyon is visszafog, mindig azt mondja – még a tegnapi próbán is –, hogy vigyázz! Ha csak kijössz a színpadra, az is elég. Nyilván egy egészséges humor az embernek bele van írva minden vonásába, nem kell azt külön hangsúlyozni. Különben is voltak kisebb problémáim a nevetségességgel ebben a darabban. Hogy tényleg mulatságosak- e ezek a szereplők.

– Jól látszik, hogy ez egy élvezetteljes alakítás. Hogyan fogtál neki?

– A szeretet volt az alapja, a munka és a többiek iránti szeretet. Amióta túljutottam a gondjaimon, nagy szeretettel gondolok a színházra. Rájöttem, milyen jó, hogy aki színész, az örömöt is, bánatot is újra tud élni, sokszor-sokszor. Ez persze sebek feltépésével jár olykor, de megéri. Megbújhatok egy-egy szerepben. Jólesett megkeresni magambanegy ilyen embert, mint Akulina. Nagyon szeretem például a kendőjét.

– A bögre, az is személyes és hangsúlyos tárgynak látszik.

– Csésze lett volna, én kértem helyette bögrét. Az is mesél az emberről, hogy miként fogja. A nagyanyámat láttam magam előtt, ő jár folyton bögrével.

– Cérnán lóg a nyakadban egy kis fakereszt.

– Öt éve hordom, és még mindig bírja a cérna. Érdekes módon soha egyetlen rendező sem kérte még, hogy vegyem le. Nézőtől kaptam; egy szerb katolikus asszony adta, afféle talizmánként. Olyan számomra, mintha egy másik díj lenne, a tavaly elnyert Pataki Gyűrű mellett.