Mióta görög paloták előteréből polgári szalonokba húzódott a dráma, minden drámaíró  megküzd a feladvánnyal: hogy hozza be a színre az új szereplőt, az milyen okkal, magyarázattal, szándékkal érkezzen–távozzon.

Az ajtó a színpadon tehát evidencia.

A Hyppolit, a lakáj kassai előadásának hátsó, középső ajtaja önálló életre kelt. engedelmesen kinyílt, ha nyitották, de megmakacsolta magát és csak azért se csukódott, ha csukták. Pedig a szabadon lengő ajtószárnnyal több színész is hősies küzdelmet folytatott, hogy az engedetlen  díszletelem ne tárja fel szemérmetlenül a nézőknek a hátsó takarást. A komáromi Anyám azt mondta, hogy ne című előadásban – a szereplők több generáción átívelő életükben felhők közti fekete réseken át közlekedtek a színpadi térbe és a bal oldalt álló faajtó csak halálba induláshoz volt használatos. A beregszászi Háztűznézőben sok mobil ajtót cipeltek a játszók a hátukon, mint csiga a házát, és így számtalan saját, alkalmi teret hoztak létre maguknak. A szatmárnémeti Az ajtóban csak a főszereplőktől értesültünk róla, mit őrzött majd’ egy egész előadáson át.

Mióta a polgári szalonokból az üres térbe szabadult ki a dráma, a drámaírók változatlanul  küzdenek a feladvánnyal, hogy hozzák be és vigyék ki szereplőiket, de az ajtó a színpadon  többé nem evidencia. Pedig az rendszerint most is fából vagy furnérból készül, de nem a  megérkezés és távozás tárgyi feltétele többé.

Nem keresünk magyarázatot, okot s néha még szándékot se a színpadra érkezéshez. Szabadságot kaptunk. Bejövünk, de nem érkezünk meg. Eltávozunk, de nem megyünk ki.

Öt napja ülök a szakmai beszélgetéseken, és egyre többször jut eszembe, nyílnak-e ajtók Magyarországról Kassára, Komáromba, Beregszászra, Szatmárnémetibe és viszont. Ugyanazt a magyart beszéljük-e a két oldalon?

És néha úgy találom, kopogtatunk, sőt dörömbölünk az ajtón, nyomogatjuk a kilincset, pedig az ajtó a levegőégben áll, és az egymáshoz való eljutásig egyszerűen csak át kéne lépni a falon.