A strandon sem tudtam elszakadni a rettegéstől, ami időnként nyilván mindenkit elkap: jól gondolom-e, jól mondom-e, jól csinálom-e. A választ néha később megtudja az ember, de a legtöbbször soha. A „később”-nek persze alig van értelme, hiszen más nincs, csakis a most van, és az idő különben is régi hiedelem csupán.

A szakmai beszélgetéseken sokszor figyeltem, hogy az előző napi előadások alkotói hogyan fogadják a munkájukat minősítő mondatokat. Meg tudnak-e szólalni egyáltalán, van-e másik igazságuk. Ja, és van-e egyáltalán másik igazság. Van. Nincs. Úgy látszik, a strandon is csak  hülyeségek jutnak eszembe.

Délelőttönként gyakran láttam a színészek arcán az  jedtséget, amikor a szakértők felültettek egy-egy előadást a csúszda tetejére, aztán megindították lefelé. Többször úgy tűnt, ezután már csak annyi történik, hogy a jó melegben ott állnak megfürödve. Persze semmi baj, egy medencéből bárki képes kisétálni. Időnként azért előfordul, hogy ügyetlenül csobban valaki, és amikor felbukkan, tisztán látszik az arcán, hogy beleivott. De hát innen szép nyelni – csak remélem, hogy ez jut ilyenkor az illető eszébe. Egyre álmosabb lettem. Próbálgattam a rossz érzést, tényleg mennyire kellemetlen, amikor szenvedélyes ítéletmondóktól jól megkapja az  mber, hogy egy pancser. Persze, hasznos a hibáinkkal szembesülni, de nagyon rossz. Néha annyira rossz, hogy abból simán levezethető, semmi értelme annak, amit csinálok. Ugyan már, amekkora szárazföldi állat vagyok, még arra jutok, hogy akkor minek is érdemes élni. Figyelem, öt perc múlva indul a hullám. Erre az ígéretes mondatra, meg a hátamon megtelt izzadságtócsából elinduló csepp csiklandozására ébredtem.

Mindenkinek ajánlom, amikor úgy érzi, a lelkébe  gázoltak, mégoly beláthatóan jó szándékkal és szakmai egyengetés céljával akár, és ettől elromlott a kedve, menjen, csússzon egy  terápiásat. Végül is strand van, nyár, és süt a nap.